Anyósom titka: Maradjak kapcsolatban a családdal, vagy lépjek tovább?

– Hogy képzeled ezt, Éva? – csattant fel anyósom, miközben a leveseskanalat az asztalra tette. A hangja éles volt, mint egy penge, és a szobában hirtelen csend lett. Mindenki rám nézett. Ott ültünk a vasárnapi ebédnél: a férjem, Gábor, a sógornőm, Zsuzsa, és az anyósom, Ilona. A gyerekek a nappaliban játszottak, mit sem sejtve arról, hogy egyetlen mondatom mekkora vihart kavart.

Nem akartam botrányt. Csak annyit kérdeztem: „Ilona néni, miért nem mondtad el Gábornak, hogy van egy féltestvére?” Azt hittem, ez egy ártatlan kérdés. De amikor megláttam Ilona arcán a rémületet és Gábor döbbent tekintetét, tudtam, hogy valami olyasmit bolygattam meg, amit nem kellett volna.

Az egész egy héttel korábban kezdődött. Egy régi fényképalbumot találtam Ilonáéknál, amikor segítettem rendet rakni a padláson. Az egyik képen Ilona egy ismeretlen kisfiúval állt – a hátoldalán ez állt: „Péterrel, 1992”. Gábor akkor már tízéves volt. Megkérdeztem Ilonától, ki az a fiú, de csak annyit mondott: „Egy régi barátnőm gyereke.”

De valami nem stimmelt. A képen Ilona úgy ölelte át a fiút, mintha a sajátja lenne. Nem hagyott nyugodni a dolog. Megmutattam Gábornak is a képet. Ő csak vállat vont: „Biztos valami régi családi barát.” De én nem tudtam elengedni.

Aztán egy este Zsuzsa – Gábor húga – felhívott. Hallotta, hogy kérdezősködöm. „Éva, ne bolygasd ezt! Anyu nagyon érzékeny rá. Régen történt valami, de sosem beszélt róla.”

De én nem tudtam leállni. Mindig is fontos volt számomra az őszinteség. Úgy éreztem, jogunk van tudni az igazat. Így történt, hogy azon a vasárnapon rákérdeztem az asztalnál.

Ilona arca elfehéredett. Gábor döbbenten nézett rá.
– Anya… tényleg? – kérdezte halkan.
Ilona csak bólintott. Könnyek jelentek meg a szemében.
– Igen… Péter a fiam. A ti féltestvéretek.

A szoba mintha összeszűkült volna körülöttünk. Gábor felállt az asztaltól és kiment az udvarra. Zsuzsa sírni kezdett. Én ott maradtam Ilonával szemben, és nem tudtam megszólalni.

Aznap este Gábor órákig nem szólt hozzám. Csak ültünk egymás mellett a kanapén, ő bámulta a tévét, de láttam rajta, hogy máshol járnak a gondolatai.
– Miért kellett ezt felhoznod? – kérdezte végül fojtott hangon.
– Nem akartam bántani senkit – suttogtam. – De nem gondolod, hogy jogod van tudni?
– Lehet… de most minden összetört bennem.

A következő hetekben minden megváltozott. Ilona többször is hívott, de nem vettem fel a telefont. Haragudtam rá – és magamra is. Vajon jobb lett volna csendben maradni? Vagy tényleg mindenkinek joga van tudni az igazat?

Gábor egyre zárkózottabb lett. Zsuzsa is elkerült minket. A családi ebédek elmaradtak. A gyerekek kérdezgették: „Miért nem megyünk mostanában nagyihoz?” Nem tudtam mit mondani.

Egy este Ilona váratlanul megjelent nálunk. A kezében egy borítékot tartott.
– Éva… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Leültünk a konyhában.
– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte –, de szeretném, ha megértenéd: akkoriban fiatal voltam és nagyon féltem. Péter apja elhagyott minket, és én nem mertem vállalni őt Gábor apja előtt. Pétert vidékre adtam nevelőszülőkhöz… Soha nem bocsátottam meg magamnak.

A borítékban egy levél volt Pétertől. Ilona azt mondta: „Ő keresett meg engem pár hónapja. Szeretné megismerni a testvéreit.”

Ott ültem Ilonával szemben és nem tudtam eldönteni: sajnáljam-e vagy haragudjak rá? Vajon én mit tettem volna az ő helyében? És most mit tegyek? Tartsam-e vele a kapcsolatot ezek után?

Gábor végül találkozott Péterrel. Az első találkozás kínos volt és feszélyezett, de aztán lassan elkezdtek beszélgetni. Zsuzsa is csatlakozott hozzájuk később. Csak én maradtam kívülállóként ebben az új családi helyzetben.

Anyósom többször próbált közeledni hozzám, de bennem még mindig ott volt a csalódás és a harag. Úgy éreztem, elárult minket – engem is, hiszen mindig úgy tekintett rám, mint saját lányára.

Most itt ülök egyedül a konyhában, nézem a fényképet Péterről és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e megbocsátani Ilonának? Vagy jobb lenne megszakítani vele minden kapcsolatot?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?