„Miért nem jöttök haza?” – Egy anya elvárásai és a felnőtt gyerekek lelkiismeret-furdalása

– Már megint csak ketten vagyunk, Zsuzsi – mondta anyám, miközben a húslevest merte a tányéromba. A kanál remegett a kezében, ahogy rám nézett. – Régen ilyenkor tele volt a ház nevetéssel. Most meg… csak csend van.

A szívem összeszorult. Próbáltam elrejteni a bűntudatomat, de anyám tekintete mindent látott. A testvéreim, Gábor és Réka, most is lemondták az ebédet – Gábor dolgozik, Réka meg azt mondta, hogy a gyerekek betegek. Én is csak azért jöttem, mert már hetek óta hívogatott anyám, és nem volt szívem újra nemet mondani.

– Tudod, anya, mindenkinek sok dolga van… – kezdtem óvatosan.

– Nekem is volt dolgom, amikor kicsik voltatok! – vágott közbe. – Mégis mindig együtt voltunk. Most meg… mintha már nem is számítanék.

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor először igazán megéreztem, milyen nehéz felnőttnek lenni. Mert egyszerre akartam megfelelni neki is, magamnak is. A munkahelyemen egész héten hajtok, hétvégén pedig próbálok egy kis nyugalmat találni. De anyámnak csak az számít, hogy ott vagyok-e vasárnap az asztalnál.

– Anya, kérlek… – próbáltam magyarázni. – Nem arról van szó, hogy nem szeretünk. Csak… felnőttünk. Saját életünk van.

– Az én életem meg ti vagytok! – csattant fel. – Nem érted?

A csend kényelmetlenül ült közénk. Hallottam a falióra ketyegését, ahogy minden másodperc egyre nehezebbé tette a levegőt.

Gyerekkoromban minden vasárnap ugyanígy ültünk itt: anyám főzött, apa újságot olvasott, mi pedig veszekedtünk Gáborral azon, ki kapja a legnagyobb rántott húst. Most már csak ketten vagyunk. Apa tavaly halt meg, azóta anyám még jobban ragaszkodik hozzánk.

– Tudod, mennyire hiányzik apád? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Nekem is hiányzott. De valahogy úgy éreztem, hogy anyám most tőlünk várja azt a szeretetet és figyelmet, amit apától már nem kaphat meg.

– Próbálok mindent megtenni – mondtam halkan. – De néha úgy érzem, sosem elég.

Anyám letette a kanalat. A szeme megtelt könnyel.

– Csak azt akarom, hogy tudjam: nem vagyok egyedül.

Ekkor éreztem igazán a súlyt: az ő magányát és az én bűntudatomat. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom élni a saját életemet?

Este felhívtam Rékát.

– Te is beszéltél anyával? – kérdeztem.

– Igen – sóhajtott fel. – Megint sírt. Már nem tudom, mit mondjak neki…

– Szerinted mit kéne tennünk?

– Nem tudom… Talán felváltva mehetnénk hozzá vasárnaponként? Vagy elhívhatnánk magunkhoz néha…

De tudtam, hogy egyik sem oldja meg igazán a problémát. Anyánk azt akarja visszakapni, ami már sosem lesz: azt az időt, amikor még mind együtt voltunk.

A következő héten próbáltam többször felhívni őt munka után. Néha csak pár percet beszéltünk, de éreztem, hogy ez is számít neki. Egyik este azt mondta:

– Olyan jó hallani a hangodat, Zsuzsi! Tudod… néha csak ennyi kellene.

De aztán újra jött a vasárnap. Megint ott ültem vele az asztalnál, és újra szóba került Gábor és Réka hiánya.

– Miért nem jönnek? – kérdezte szinte gyerekes sértettséggel.

– Anya… nem lehet mindig mindent úgy csinálni, mint régen – mondtam fáradtan.

– Akkor minek dolgoztam egész életemben? Hogy most egyedül maradjak?

A szavaiban ott volt minden magyar anya fájdalma: az önfeláldozás utáni üresség, amikor a gyerekek kirepülnek. És ott volt az én generációm dilemmája is: hogyan lehet egyszerre jó gyereknek és önálló felnőttnek lenni?

Egyik este leültem írni neki egy levelet. Leírtam benne mindent: mennyire szeretem, mennyire hálás vagyok neki mindenért, de azt is, hogy nekem is szükségem van saját időre és térre. Hogy nem azért nem megyek haza minden vasárnap, mert nem szeretem őt – hanem mert így tudok igazán önmagam lenni.

Másnap reggel elvittem neki a levelet. Csendben olvasta végig. A végén rám nézett:

– Értem már… Csak ne felejtsd el néha hazajönni.

Megöleltem őt. Tudtam, hogy ez sem old meg mindent varázsütésre. De talán egy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz – felnőttként is.

Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat sem veszítjük el? Ti mit tennétek a helyemben?