Az új dadus titka: Egy család határán

– Zsófi, kérlek, ne hagyj most magamra! – suttogtam magamban, miközben a régi dadusunk utolsó napján ölelte át a gyerekeimet. A könnyeim végigfolytak az arcomon, ahogy néztem, mennyire ragaszkodnak hozzá. De Zsófi anyukája beteg lett, haza kellett mennie vidékre. A férjem, Gábor, csak annyit mondott: „Majd találunk valakit, ne aggódj.” De én aggódtam. Nagyon is.

A következő hét káosz volt. Mindketten dolgoztunk, a nagyszülők messze élnek, a bölcsőde tele. Egyik este, amikor már majdnem feladtam, Gábor beállított egy hirdetéssel: „Nézd, itt van egy ajánlás, a szomszéd Marika ismeri ezt a nőt. Hívjuk fel!” Így került hozzánk Erika.

Erika már az első napon lenyűgözte a gyerekeket. Kézműveskedtek, mesét olvastak, sőt még a spenótot is megette velük – ami nekem sosem sikerült. De valami zavart. Nem tudtam megfogalmazni, mi az. Talán az, ahogy Gáborra nézett? Vagy hogy mindig túl kedves volt hozzá? Egy este, amikor hazaértem, hallottam, ahogy nevetgélnek a konyhában. Erika épp egy régi balatoni nyaralásról mesélt Gábornak, mintha ezer éve ismernék egymást.

– Jaj, Gábor, maga aztán tud élni! – kacagott Erika.
– Ugyan már, Erika, csak egy kis nosztalgia – felelt Gábor.

Beléptem. Erika rám mosolygott.
– Jó estét, Anna! Képzelje, Gábor milyen vicces történeteket mesél!
– Igen? – kérdeztem hűvösen.

Aznap este Gábor megjegyezte:
– Ne légy már ilyen rideg vele! Jó dadus, és a gyerekek szeretik.
– Nem tudom… Valami nem stimmel vele – mondtam halkan.
– Csak féltékeny vagy – vágta rá Gábor.

Ez a szó belém mart. Féltékeny? Lehet… De miért érzem úgy, hogy Erika túl sokat tud rólunk? Honnan tudja például, hogy Gábor szereti a mákos gubát? Vagy hogy én allergiás vagyok a dióra? Egyszerűen csak figyelmes? Vagy valami más?

Egyik délután korábban értem haza. A nappaliban csend volt. A gyerekek aludtak. Erika és Gábor a teraszon ültek. Erika közelebb hajolt hozzá.
– Tudja, Gábor, néha úgy érzem, mintha már régóta ismerném magukat…
Gábor zavartan nevetett.
– Hát… mi is örülünk, hogy itt van.

Amikor megláttak, Erika gyorsan felállt.
– Anna! Máris itthon? – kérdezte meglepetten.
– Igen – feleltem szűkszavúan.

Aznap este nem bírtam tovább.
– Gábor, mondd el őszintén: tetszik neked Erika?
– Anna! Hogy kérdezhetsz ilyet? Csak segít nekünk! – fakadt ki.
– De miért érzem úgy, hogy valami nincs rendben?
– Mert túl sokat aggódsz! – legyintett.

Éjszaka alig aludtam. Forgolódtam. Vajon tényleg csak képzelődöm? Másnap reggel Erika hozta ki a gyerekeket az udvarra. Amikor meglátott, odasúgta:
– Anna, szeretném megköszönni a bizalmat… Tudom, hogy nehéz most magának.
– Köszönöm – mondtam feszülten.

A következő napokban Erika egyre többet maradt nálunk. Néha úgy éreztem, mintha ő lenne az anyjuk. A gyerekek hozzá rohantak először, ha sírtak. Egy este a kisebbik lányom azt mondta:
– Anya, Erika olyan vicces! Olyan jó lenne, ha mindig itt maradna!

A szívem összeszorult. Mi van, ha tényleg csak én látom rosszul? Talán tényleg csak hálásnak kellene lennem… De aztán egy este megtaláltam Erikát a dolgozószobában. Az asztalomon turkált.
– Mit keres itt? – kérdeztem élesen.
Erika összerezzent.
– Csak egy papírt kerestem… A gyerekek rajzoltak ide valamit.
– Legközelebb szólj nekem – mondtam ridegen.

Aznap este Gábornak mindent elmondtam.
– Ez már túl sok! Nem akarom tovább itt látni!
Gábor fáradtan nézett rám.
– Anna… ha elküldöd Erikát, akkor nekünk kell itthon maradni. Meg tudod oldani?

Csend lett köztünk. Tudtam, hogy igaza van. De akkor is…

Másnap reggel Erikával beszéltem.
– Erika… Szeretném megköszönni mindent, de úgy érzem, most már mi is meg tudjuk oldani a gyerekekkel.
Erika bólintott.
– Értem… Remélem, nem bántottam meg semmivel.
– Nem… csak… így lesz jobb mindenkinek – mondtam remegő hangon.

Miután elment, a ház üresnek tűnt. A gyerekek sírtak utána. Gábor napokig nem szólt hozzám rendesen. Éjszakánként azon gondolkodtam: vajon tényleg én voltam túl bizalmatlan? Vagy megvédtem a családomat valamitől?

Most itt ülök a gyerekszobában és nézem őket aludni. Vajon jól döntöttem? Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Ti mit tettetek volna a helyemben?