„Anyós vagyok, de nem ellenség” – Egy magyar család története a határokról és megbocsátásról

– Már megint itt vagy, mama? – kérdezte Réka, miközben az ajtót nyitotta. A hangja fáradt volt, de próbált mosolyogni. A kezemben egy tál frissen sült túrós batyuval álltam, ahogy mindig. – Gondoltam, hozok egy kis ebédet – mondtam bizonytalanul. Réka félrenézett, és halkan sóhajtott. – Köszönöm, de… beszélhetnénk egy kicsit?

A nappaliban leültünk. A szívem hevesen vert, éreztem, hogy valami nincs rendben. Réka a kezét tördelte. – Nagyon hálásak vagyunk mindenért, amit teszel értünk, de… talán jobb lenne, ha kicsit ritkábban jönnél át. Szeretnénk Mátéval kialakítani a saját kis életünket. Nem akarunk megbántani, csak… néha úgy érezzük, túl sok.

Mintha egy kést döftek volna a szívembe. Hirtelen minden emlék eszembe jutott: amikor Máté kicsi volt, ahogy együtt főztünk, ahogy mindig rám számíthatott. Most pedig a menyem azt mondja: menjek kevesebbet. Próbáltam nem sírni.

– Értem – mondtam halkan. – Nem akartam zavarni. Csak segíteni akartam…

Réka bólintott, de láttam rajta a megkönnyebbülést. Hazamentem, és egész este csak ültem a konyhában. A tál túrós batyu ott maradt az asztalon, érintetlenül.

A következő hetekben nem mentem át hozzájuk. Máté néha felhívott, de röviden beszélt. Úgy éreztem, mintha elveszítettem volna a fiamat is. A barátnőim azt mondták: „Ez természetes, hagyni kell őket élni.” De én csak üresnek éreztem magam.

Egy este azonban csörgött a telefonom. Réka volt az.

– Mama! Kérlek, gyere át! Nagyon rosszul vagyok… nem tudom elérni Mátét…

A hangja remegett. Azonnal felkaptam a kabátomat és rohantam hozzájuk. Amikor odaértem, Réka sápadtan ült a kanapén, láthatóan lázas volt és reszketett.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Egész nap rosszul vagyok… hánytam is… nem tudom mi bajom…

Gyorsan vizet hoztam neki, letöröltem a homlokát, és felhívtam az ügyeletet. Amíg vártunk az orvosra, Réka rám nézett könnyes szemmel.

– Sajnálom, hogy így beszéltem veled… Most érzem igazán, mennyire szükségem van rád.

Megsimogattam a kezét.

– Nem haragszom rád. Tudom, hogy nehéz lehet velem… csak szeretlek titeket.

Az orvos végül megérkezett; szerencsére nem volt komoly baj, csak vírusos fertőzés. Ott maradtam Rékával egész éjjel, főztem neki teát, betakargattam. Hajnalban Máté is hazaért – aggódva rohant be a lakásba.

– Mama! Mi történt? – kérdezte rémülten.

– Semmi komoly – nyugtattam meg –, de most szüksége volt rám.

Máté átölelt minket mindkettőnket.

Aznap reggel Réka csendben ült mellettem a konyhában.

– Tudod – kezdte –, sosem volt anyukám ilyen közel hozzám. Talán ezért is nehéz néha elfogadni a törődésedet… De most rájöttem: szerencsések vagyunk, hogy vagy nekünk.

Elmosolyodtam.

– Mindannyian tanulunk egymástól. Én is próbálok visszalépni néha… csak ne felejtsétek el: mindig itt vagyok, ha kellek.

Azóta más lett minden. Nem járok át naponta – de amikor hívnak, örömmel megyek. Réka néha már magától kér tanácsot főzésben vagy gyereknevelésben. Máté is gyakrabban keres.

Sokszor gondolkodom: vajon hol van a határ segítés és tolakodás között? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben hagyjuk felnőni? Talán nincs jó válasz – csak próbálkozunk nap mint nap.

Ti mit gondoltok? Hol húznátok meg a határt? És vajon tényleg ellenség az anyós?