A csend, ami után kiáltani kell – Egy anya harca a családjáért

– Marci, kérlek, gyere ki a szobádból! – kiáltottam elcsukló hangon, miközben a konyhapulton heverő végrehajtói levelet bámultam. A lakásban csak az eső kopogása hallatszott az ablakon, és a fiam ajtajának némasága. Aznap este minden olyan sűrűnek tűnt, mintha a levegő is nehezebb lenne.

A férjem, Gábor három hete költözött el. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom, de nem bírom tovább.” Azóta minden reggel úgy ébredtem, mintha egy rémálomból próbálnék felocsúdni. A munkahelyemen, a zuglói könyvtárban is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott: „Kata, ha kell valaki, aki meghallgat, szólj!” De én csak mosolyogtam rá fáradtan – nem akartam terhelni senkit.

Marci tizennégy éves. Az utóbbi időben egyre többet zárkózott be. Nem beszélgetett velem, csak a telefonját nyomkodta vagy zenét hallgatott. Próbáltam közeledni hozzá:

– Marci, tudom, hogy most minden nehéz…

– Hagyd már! – vágott vissza dühösen.

Aztán becsapta maga mögött az ajtót. Éreztem, hogy elveszítem őt is.

Aznap este a végrehajtói levél volt az utolsó csepp. A lakásunkat elárverezik. A fizetésemből alig tudtam kifizetni a rezsit és az élelmiszert. Gábor nem fizetett gyerektartást – azt mondta, neki sincs pénze. Anyám vidéken él, beteges, nem tud segíteni. Barátaim közül sokan elfordultak tőlem; úgy éreztem, mindenki csak sajnálkozva néz rám.

A fürdőszobában ültem a hideg kövön, ölemben a levéllel. A csend olyan volt, mintha valami sötét massza nyomná a mellkasomat. Gondolkodtam: mi lenne, ha egyszerűen csak feladnám? Ha hagynám, hogy minden elsodorjon? De aztán Marci hangja visszhangzott bennem – az utolsó veszekedésünk után sírtam a szobámban, és hallottam, ahogy ő is sír a fal túloldalán.

Nem tehetem meg vele. Nem hagyhatom magára.

Másnap reggel korábban keltem. Megfőztem a kávét, és leültem Marci szobája elé.

– Marci – szóltam halkan –, tudom, hogy haragszol rám. De most szükségem van rád. Együtt kell megoldanunk ezt.

Sokáig nem válaszolt. Aztán lassan kinyílt az ajtó. Marci szemei vörösek voltak.

– Mi lesz velünk? – kérdezte remegő hangon.

– Nem tudom pontosan – vallottam be –, de nem fogom feladni. Megpróbálok mindent.

Aznap munka után bementem a kerületi önkormányzathoz. Hosszú sorban álltam segélyért. Az ügyintéző nő unottan nézett rám:

– Sajnos csak átmeneti támogatást tudunk adni…

– Bármi segít – mondtam halkan.

Hazafelé menet összefutottam régi osztálytársammal, Évával. Megölelt.

– Kata! Hallottam Gáborról… Ha kell valami munka vagy segítség, szólj! Nálunk a pékségben mindig keresnek embert hétvégére.

Aznap este először éreztem egy halvány reményt. Leültem Marcival vacsorázni.

– Képzeld, lehet hétvégén dolgozni fogok egy pékségben – mondtam neki.

– Akkor kevesebbet leszel itthon? – kérdezte félénken.

– Igen… de csak addig, amíg rendbe nem jövünk. És te is segíthetsz itthon.

Bólintott. Láttam rajta: fél, de próbál erős lenni.

A következő hetekben minden nap küzdelem volt. Hajnali négykor keltem a pékség miatt; délután könyvtárban dolgoztam; este tanultam Marcival. Volt, hogy sírva fakadtam fáradtságomban. Volt, hogy Marci is kiborult:

– Miért pont velünk történik ez? Miért ment el apa?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

Egyik este váratlanul becsöngetett Gábor. Fáradt volt és megtört.

– Kata… beszélhetünk?

Marci azonnal felpattant:

– Nem akarom látni! – kiabálta.

Gábor rám nézett:

– Sajnálom… Tudom, hogy mindent elrontottam. De szeretném látni Marcit… és segíteni valamennyit.

Nem hittem neki rögtön. De elfogadtam tőle az első gyerektartást – nem volt más választásom.

A lakásunkat végül sikerült megmenteni az átmeneti támogatással és a plusz munkával. Marci lassan újra beszélgetni kezdett velem; néha még mosolygott is.

Egy este együtt ültünk az ablakban és néztük az esőt.

– Anya… ugye most már minden rendbe jön?

Ránéztem és megszorítottam a kezét.

– Nem tudom biztosan… de amíg együtt vagyunk és nem adjuk fel, addig van remény.

Most már tudom: ha csend van körülötted és minden kilátástalannak tűnik, akkor kell kiáltani és lépni egyet előre – még ha remeg is közben a lábad.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni egyedül? Vajon tényleg mindig van kiút?