Majdnem minden rendben – Egy magyar család csendes drámája

– Miért nem tudsz egyszer időben hazaérni, Anna? – csattant fel Gábor hangja, ahogy beléptem a lakásba. A kulcs még a kezemben volt, a kabátomat sem vettem le, de már éreztem, hogy ma este sem lesz béke.

– Megint bent tartottak a cégnél, anyu beteg lett, nekem kellett helyettesítenem – próbáltam halkan magyarázkodni, de már tudtam, hogy mindegy. Gábor arca elkomorult, szeme sarkában azok a fáradt ráncok, amiket az utóbbi hónapokban ismertem meg igazán.

A nappaliban a lányom, Lili a telefonját nyomkodta. Felnézett rám, de nem szólt semmit. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán visszasüllyedt a képernyőbe. A háttérben a tévé halkan duruzsolt, valami valóságshow ment rajta – sosem értettem, miért szeretik ezt nézni.

– Legalább szóltál volna – mondta Gábor halkabban. – Lili egész este várt rád. Én is.

Leültem a kanapéra, próbáltam összeszedni magam. A táskám pántja belevágott a vállamba, mintha csak emlékeztetni akarna: nem vagyok otthon igazán sehol.

– Sajnálom – suttogtam. – De tényleg mindent megteszek.

Gábor csak bólintott. Nem veszekedett tovább. Ez volt a legrosszabb: amikor már nem is harcolunk egymással, csak elviseljük a másikat.

A vacsora hidegen várt az asztalon. Lili szó nélkül kanalazta a levest, én pedig próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Hogy ment a matekdoga?

– Mindegy – vont vállat Lili. – Úgyis csak az számít, hogy hány pontot kapok.

Gábor rám nézett: „Látod?” – mondta némán a tekintete. „Ez lett belőlünk.”

Aztán csörgött a telefonom. Anyám volt az:

– Anna, holnap át tudsz jönni? Apád megint összeveszett velem, és… – A hangja remegett. Mindig én vagyok a békebíró.

– Megpróbálom, anya – sóhajtottam.

Gábor felállt az asztaltól.

– Én elmegyek sétálni. Kell egy kis levegő.

Az ajtó becsapódott mögötte. Lili rám se nézett.

A konyhában mosogattam, amikor egyszer csak sírni kezdtem. Halkan, hogy Lili ne hallja. A víz csobogása elnyelte a hangomat. Arra gondoltam: mikor lettem ilyen? Mikor lettem az az ember, aki mindig csak másokat szolgál ki? Munkahelyen helyettesítek, otthon békét teremtek, anyámnak lelki szemetesláda vagyok… És közben ki vagyok én?

Másnap reggel korán keltem. A buszon ülve néztem az embereket: mindenki fáradt volt és szürke. Egy idős néni mellettem arról beszélt telefonon, hogy „a fia már hónapok óta nem látogatta meg”. Egy fiatal lány sírt csendben a kabátja mögé bújva. Vajon ők is így érzik magukat? Hogy minden rendben van – legalábbis kívülről?

A munkahelyemen főnököm, Zoltán odavetette:

– Anna, ugye tudod, hogy ha nem vállalod el ezt a plusz projektet, akkor keresünk mást?

Bólintottam. Persze hogy tudom. Mindig mindent elvállalok. Mert félek nemet mondani.

Délután anyámhoz mentem. A lakásban feszültség volt: apám az újságot olvasta hangosan sóhajtozva, anyám teát főzött és panaszkodott:

– Tudod, Anna, én mindent feladtam értetek… Apád sosem értékelte igazán.

– Anya, kérlek… – próbáltam leállítani.

– Te legalább boldog vagy? – kérdezte hirtelen.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és éreztem: ha most kimondom az igazat, minden összedőlhet.

Este Gábor már otthon volt. Fáradtan ült a kanapén.

– Beszélnünk kellene – mondta halkan.

– Tudom – feleltem.

Lili becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

– Szerinted mi rontottuk el? – kérdezte Gábor.

– Nem tudom – suttogtam. – Talán csak túl sokat akartunk egyszerre. Jó munkahelyet, boldog gyereket, szép lakást… És közben elfelejtettünk élni.

Gábor odajött mellém és megfogta a kezem.

– Nem akarom elveszíteni ezt az egészet – mondta rekedten. – De így nem mehet tovább.

Néztem őt és éreztem: most kellene őszintének lennem. Most kellene kimondanom mindazt, amit hónapok óta magamban tartok: hogy félek attól, hogy egyszer csak felkelek és rájövök, nem is az én életemet élem.

De csak annyit mondtam:

– Majdnem minden rendben van… Majdnem.

Csend lett köztünk. De ez most más volt: nem fojtogató csend, hanem olyan, amiben talán megszülethet valami új.

Másnap reggel Lili odajött hozzám indulás előtt:

– Anya… Ugye szeretsz még minket?

Átöleltem őt.

– Nagyon szeretlek titeket. Csak néha elfelejtem magamat szeretni.

Aznap este Gábor főzte a vacsorát. Lili segített neki. Én csak ültem és néztem őket: ez vagyok én? Ez az életem? Vagy lehetne másképp is?

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Kívülről talán tényleg minden rendben van: dolgozó anya vagyok egy budapesti panelban, férjjel és kamaszlánnyal. De belül még keresem magamat.

Ti is érzitek néha ezt? Hogy mindenki mást boldoggá akartok tenni – csak magatokra nincs idő? Vajon lehet ebből kitörni anélkül, hogy mindent elveszítenénk?