Apám Kedvence Voltam, Most Az Utcára Kerülök: Egy Családi Otthon Széthullása

– Már megint elhagytad a cipődet a folyosón, Zsófi! – apám hangja úgy vágott keresztül a lakáson, mint egy ostorcsapás. A konyhában álltam, kezemben egy bögre teával, és próbáltam nem sírni. A hatéves fiam, Marci, csendben rajzolt az asztalnál, mintha nem is hallaná a kiabálást, de tudtam, hogy minden szót magába szív.

– Bocsánat, apa – feleltem halkan. – Csak siettem, mert Marci éhes volt.

– Mindig csak kifogás! – csattant fel újra. – Ez az én házam! Nem fogom tovább tűrni ezt a rendetlenséget!

Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán, hogy már nem vagyok apám kedvence. Gyerekkoromban minden este mesét olvasott nekem, és azt mondta, én vagyok a legokosabb lánya. Most meg úgy beszél velem, mintha csak egy idegen lennék a saját otthonomban.

Anyám próbált közvetíteni közöttünk, de ő is egyre fáradtabb. Az utóbbi hónapokban gyakran hallottam éjszaka sírni a fürdőszobában. Az öcsém, Gergő, tizenhat éves kamasz, aki inkább a számítógépébe menekül a veszekedések elől. Néha azt kívánom, bárcsak én is újra gyerek lehetnék – akkor még minden egyszerűbb volt.

A lakás három szobája már régóta kevés nekünk. Marci velem alszik a régi gyerekszobámban; anyám és apám a hálóban; Gergőnek maradt a legkisebb szoba. A nappali tele van dobozokkal és régi bútorokkal, amiket apám sosem enged kidobni. Minden reggel harc a fürdőszobáért, minden este veszekedés a vacsoraasztalnál.

Egyik este, amikor Marci már aludt, apám leült mellém a konyhában. A hangja csendes volt, de kemény.

– Zsófi, ezt így nem lehet tovább csinálni. Neked már rég külön kéne élned. Nem bírom elviselni ezt a zsúfoltságot. Én is szeretnék nyugalmat.

– Tudom, apa – suttogtam. – De hova menjek? Egyedül nevelem Marcit. Az albérletek horror áron vannak. A fizetésem alig elég az ovira és a kajára.

– Ez nem az én problémám – mondta ridegen. – Felnőtt vagy. Oldd meg.

A szívem összeszorult. Hogy mondhat ilyet? Hogy lehet ilyen kegyetlen az az ember, aki régen minden bajomtól meg akart óvni?

Másnap reggel anyám csendben odalépett hozzám.

– Ne haragudj apádra – mondta halkan. – Ő is fáradt. De igazából aggódik érted… csak nem tudja kimutatni.

– Akkor miért akar kirakni? – kérdeztem sírva.

– Mert fél attól, hogy sosem állsz majd talpra…

Aznap egész nap ezen gondolkodtam munka közben. Egy kis könyvelőirodában dolgozom Zuglóban; szeretek ott lenni, de a fizetés tényleg kevés. Az oviban is szóltak már többször, hogy Marci túl sokat van fáradtan, nyűgösen. Nem csoda: esténként gyakran sírva alszik el mellettem.

Az öcsémmel is egyre többet veszekszünk. Ő azt mondja, tönkreteszem az életét azzal, hogy még mindig otthon lakom.

– Miért nem mész el innen? – kérdezte egyik este dühösen. – Nekem is jogom lenne egy normális gyerekkorhoz!

– És nekem? Nekem nincs jogom egy normális élethez? – vágtam vissza.

Aztán mindketten sírtunk.

Egyik péntek este apám ultimátumot adott: két hónapom van elköltözni. Ha addig nem találok albérletet vagy más megoldást, kidobja a cuccaimat az utcára.

Aznap éjjel alig aludtam. Marci álmában felsírt; odabújtam hozzá és simogattam a haját.

– Ne sírj, kicsim… anya itt van…

De magamban én is sírtam.

Másnap reggel anyám kávéval várt a konyhában.

– Beszéltem apáddal – mondta halkan. – Talán mégsem gondolta komolyan…

– De igen – feleltem keserűen. – Látom rajta. Elege van belőlem.

Anyám csak sóhajtott.

A következő hetekben minden szabadidőmben albérleteket néztem az interneten. A legtöbb helyen már az első telefonhívás után elköszöntem: vagy túl drága volt, vagy nem akartak gyereket.

Egyik este Marci odajött hozzám:

– Anya, miért sírsz mindig?

– Csak fáradt vagyok, kicsim…

De tudtam: nem hazudhatok neki örökké.

Egy vasárnap délután apám váratlanul beállított hozzám egy csésze teával.

– Zsófi… emlékszel még arra, amikor kicsi voltál és mindig azt mondtad: „Apa, sose hagyj el!”?

Bólintottam.

– Most mégis úgy érzem, elhagysz…

– Nem én akarlak elhagyni… te akarsz kidobni engem…

Sokáig csak ültünk egymással szemben csendben.

Végül megszólalt:

– Nem tudom jól csinálni ezt az apaságot… Félek attól, hogy ha mindig itt maradsz, sosem lesz saját életed…

– De mi van akkor, ha most tényleg nincs más választásom?

Nem válaszolt.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy üres bögrével és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak túl nehéz ma Magyarországon egyedülálló anyaként talpra állni? Ti mit tennétek a helyemben?