Az ajtó túloldalán: Egy anya harca a családjáért
– Anya, kérlek, menj el. Nem akarom, hogy most itt legyél! – Dóra hangja remegett, de a tekintete kemény volt, mint a márvány. Az ajtófélfába kapaszkodva álltam a panelház harmadik emeletén, a lépcsőházban, ahol a falak minden szót visszhangoztak. Az esőcseppek az ablakon túl úgy peregtek, mintha csak az én könnyeimet utánoznák.
– Dóra, kérlek… csak egy pillanatra engedj be. Nem akarok veszekedni. Csak látni szeretném Lilit – suttogtam, de már tudtam, hogy hiába. Az unokám hangját hetek óta nem hallottam. Azóta, hogy Dóra azt mondta: „Anya, te megőrültél. Nem akarom, hogy Lili ilyen környezetben legyen.”
Nem tudom pontosan, hol rontottam el. Talán amikor tavaly elvesztettem a munkámat a könyvtárban, és hónapokig nem találtam új állást. Talán amikor egyre többet beszéltem magamban otthon, vagy amikor Dóra rajtakapott, hogy sírok a konyhában egy üres teáscsésze fölött. A férjem, Gábor már évekkel ezelőtt elhagyott minket egy fiatalabb nőért; azóta minden terhet én cipeltem.
Dóra mindig is erős volt. Már kicsi korában is ő vigasztalt engem, amikor Gábor későn jött haza. Most viszont mintha minden megfordult volna: ő zár ki engem az életéből. Azt mondja, túl sokat aggódom, túl sokat beszélek a múltról, és hogy Lili nem érti, miért sír a nagymamája folyton.
Aznap este hazamentem az üres lakásomba. A falak hidegek voltak, a levegőben még ott lebegett Dóra parfümjének emléke. Leültem a kanapéra és elővettem azt a régi fényképet, amin Dóra még kislány volt – mosolygott, én pedig mögötte álltam, kezem a vállán. Akkoriban még hitt bennem.
Másnap reggel felhívtam Évát, a régi barátnőmet.
– Éva, szerinted tényleg megőrültem? – kérdeztem remegő hangon.
– Jaj, Zsuzsa, ne mondj ilyet! Csak most nehezebb időszakod van. De Dórát is megértem… fiatal anyuka, félti a kislányát – mondta Éva óvatosan.
– De hát én is csak segíteni akarok! – fakadtam ki.
– Néha pont az fáj a legjobban… ha segíteni akarunk, de nem kérik – sóhajtott Éva.
A következő hetekben próbáltam változtatni. Elmentem pszichológushoz – először szégyelltem magam miatta, de aztán rájöttem: ha vissza akarom kapni a családomat, mindent meg kell tennem.
A pszichológusom, Márta néni azt mondta: „Zsuzsa, néha el kell engedni a múltat ahhoz, hogy újra közel kerülhessünk azokhoz, akiket szeretünk.”
Írtam egy levelet Dórának:
„Drága Kislányom! Tudom, hogy most haragszol rám. Tudom, hogy félsz attól, hogy Lili rosszat lát tőlem. De szeretlek titeket. Próbálok változni. Kérlek, adj egy esélyt arra, hogy bebizonyítsam: nem vagyok őrült. Csak egy kicsit elveszett.”
Napokig nem jött válasz. Minden este megnéztem a telefonomat; minden reggel reménykedtem egy üzenetben.
Egy szombat délelőtt aztán csengettek. Az ajtóban Dóra állt – karján Lili.
– Csak tíz perced van – mondta halkan.
Lili odaszaladt hozzám: „Nagyi!” Átöleltem őt; éreztem a hajában az almaillatot.
Dóra leült a kanapéra.
– Anya… beszéljünk őszintén. Félek attól, hogy egyszer tényleg elveszítelek. Félek attól is, hogy Lili nem fogja érteni ezt az egészet…
– Tudom – mondtam halkan –, de dolgozom magamon. Márta nénihez járok… pszichológushoz.
Dóra arca megenyhült.
– Ez jó hír… csak azt akarom, hogy Lili boldog legyen. És te is…
A tíz perc hamar eltelt. Amikor elmentek, újra üres lett a lakás – de most valami remény is maradt bennem.
Azóta minden héten találkozunk egy kicsit. Néha csak fél órára enged be Dóra; néha Lili rajzol nekem egy szívet.
Még mindig nehéz. Még mindig érzem a múlt súlyát. De talán van esély arra, hogy újra család lehetek.
Vajon hányan éreztétek már azt, hogy a szeretteitek félnek tőletek? Hogy lehet újra bizalmat építeni ott, ahol egyszer már összetört? Várom a gondolataitokat…