Anyósom árnyékában – Egy családi vihar története

– Már megint nem úgy csináltad, ahogy mondtam, Dóra! – csattant fel Éva néni hangja, miközben a konyhapulton sorakozó pogácsákat nézte. A kezem remegett, ahogy a tepsit próbáltam visszatenni a sütőbe. A levegőben ott vibrált a feszültség, mint egy nyári vihar előtt.

Nem tudom, pontosan mikor kezdődött ez az egész. Talán már az első találkozásunkkor, amikor Gábor bemutatott neki, és ő végigmért tetőtől talpig. Akkor még azt hittem, csak szigorú, de idővel majd elfogad. De most, három év házasság után is úgy érzem magam mellette, mint egy vizsgázó diák, aki mindig megbukik.

Aznap délután Gábor dolgozott, én pedig – mint minden második szombaton – segítettem Éva néninek sütni-főzni. Azt hittem, ha igyekszem, ha mindent úgy csinálok, ahogy ő mondja, talán egyszer majd elismeri a próbálkozásaimat. De minden mozdulatomat kritizálta: túl vastag a tészta, túl kevés a só, túl lassan dolgozom. Egy idő után már nem bírtam tovább.

– Próbálok mindent jól csinálni – szaladt ki belőlem a szó, mielőtt megállíthattam volna magam. – De sosem vagy elégedett!

Éva néni szeme összeszűkült. – Ha nem tetszik, amit mondok, nem muszáj itt lenned – vágta oda hidegen.

A szívem összeszorult. Legszívesebben elsírtam volna magam, de csak álltam ott némán, mint egy gyerek, akit leszidtak. Aznap este Gábornak sem mertem elmondani semmit. Csak ültem mellette a kanapén, és próbáltam elrejteni a könnyeimet.

A következő hetekben kerültem Éva nénit. Ha jött hozzánk, mindig találtam valami kifogást: dolgoznom kell, vásárolni megyek, vagy épp fáj a fejem. De Gábor észrevette.

– Mi történt köztetek? – kérdezte egy este.

– Semmi – hazudtam halkan.

De persze tudta, hogy valami nincs rendben. Egyik este aztán hazajött és közölte: – Anyám azt mondta, hogy tiszteletlen vagy vele.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, végleg elvesztem. Hogy lehet ebből kimászni? Hogy lehet úgy élni, hogy minden lépésemet figyeli valaki, aki sosem fogad el igazán?

A következő hétvégén Gábor ragaszkodott hozzá, hogy menjünk át Éva nénihez ebédre. Már az autóban is remegett a gyomrom. Amikor beléptünk a lakásba, Éva néni már ott állt az ajtóban.

– Szervusz Dóra! – mondta kimérten.

– Jó napot kívánok – válaszoltam halkan.

Az ebéd alatt alig szólt hozzám. Csak Gábort kérdezgette a munkájáról, a régi családi történeteket mesélte újra meg újra. Én ott ültem némán, mint egy idegen.

Ebéd után Gábor elment segíteni az apjának a garázsba. Egyedül maradtam Éva nénivel a konyhában. A csend szinte fojtogató volt.

– Tudod – szólalt meg végül –, én csak azt szeretném, ha boldog lenne a fiam.

– Én is azt szeretném – válaszoltam halkan.

– Akkor miért van mindig feszültség köztünk? – kérdezte váratlanul.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

– Talán azért – kezdtem –, mert úgy érzem, sosem vagyok elég jó neked.

Éva néni sóhajtott. – Nekem is nehéz volt elfogadni, hogy már nem én vagyok az első nő Gábor életében. De próbálok változni. Te is próbálj meg bízni bennem egy kicsit.

Ez volt az első alkalom, hogy valami repedés jelent meg a falon közöttünk. De attól még nem múlt el a félelem. Minden találkozás előtt görcsbe rándul a gyomrom. Félek egyedül maradni vele, félek attól, hogy újra megbántom vagy ő bánt meg engem.

Azóta sokszor gondolkodom azon: vajon lehet-e igazán jó viszonyt kialakítani az anyóssal? Vagy örökre marad ez a láthatatlan háború? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak rajtam múlik minden?