Kinek a karján lépjek az oltárhoz? Egy magyar menyasszony dilemmája
– Nem hiszem el, hogy ezt most tőlem kérdezed, Ella! – csattant fel anya a konyhában, miközben a kávéját kavargatta. – Hogy gondolhatod egyáltalán, hogy nem apádat választod?
Ott ültem a régi, kopott konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögrém körül. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A döntés súlya már napok óta nyomott, de most, hogy kimondtam, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából.
– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már felállt, és idegesen járkált fel-alá. – Nem arról van szó, hogy nem szeretem apát. De Laci ott volt velem minden fontos pillanatban. Ő tanított biciklizni, ő vigasztalt, amikor először összetörték a szívem…
Anya megállt, rám nézett. A szeme vörös volt a visszafojtott könnyektől.
– Apád is szeret téged. Csak… nehéz volt neki. Tudod jól, mennyit dolgozott, hogy eltartson minket.
Bólintottam. Persze, hogy tudtam. De azt is tudtam, milyen érzés volt hatévesen várni az ablakban, hátha mégis eljön az apák napi ünnepségre. És azt is tudtam, milyen volt Laci ölelése, amikor először estem el a játszótéren.
Az esküvőm két hét múlva lesz. Az egész család izgatottan készülődött – legalábbis látszólag. Mindenki tudta, hogy ki fog kísérni az oltárhoz, de senki sem mondta ki hangosan. Én sem tudtam eldönteni.
Este Laci ült le mellém a teraszon. Csendben néztük a lemenő napot.
– Tudod, Ella – szólalt meg végül –, nekem már az is ajándék, hogy itt lehetek veled ezen a napon. Nem kell miattam döntened. Én mindig az apád leszek – legalábbis úgy érzem.
A hangja megremegett. Soha nem hallottam még ilyennek. Megszorítottam a kezét.
– Te vagy az apám – suttogtam. – De van egy másik is…
Másnap apával találkoztam egy kávézóban. Ritkán beszélgettünk ennyire őszintén.
– Tudom, hogy Laci sokat tett érted – mondta halkan. – Hibáztam sokszor. De szeretném, ha tudnád: mindig büszke voltam rád.
A szemében ott volt az a fájdalom, amit annyiszor láttam gyerekkoromban. Az elvesztegetett évek súlya.
Az esküvő előtti utolsó héten mindenki feszültebb lett. Anya kerülte Laci tekintetét, apa pedig egyre többször hívogatott apró ürügyekkel. A barátnőim is kérdezgették:
– És? Ki fog kísérni?
Nem tudtam válaszolni.
Az utolsó éjszakán álmatlanul forgolódtam. Felidéztem minden közös pillanatot mindkettőjükkel: apa ölében ülve néztem a focimeccset; Laci vállán sírtam az érettségi után; apa tanácsai az első munkahelyemnél; Laci nevetése a balatoni nyaralásokon.
Reggelre eldöntöttem valamit.
Az esküvő napján mindenki izgatottan sürgött-forgott körülöttem. A templom előtt apa és Laci egymás mellett álltak – mindketten öltönyben, mindketten feszülten.
Odamentem hozzájuk.
– Szeretném… – kezdtem remegő hangon –, ha mindketten elkísérnétek.
Először döbbent csend lett. Apa rám nézett, majd Laci felé fordult. Egy pillanatig azt hittem, egyikük sem fogja elfogadni.
Aztán Laci bólintott.
– Ha ez boldoggá tesz téged, Ella…
Apa szeme megtelt könnyel.
– Köszönöm – suttogta.
A templom ajtajában mindkét karomat beléjük fűztem. Ahogy elindultunk az oltár felé, éreztem: most először vagyok igazán otthon ebben a családban.
Az ünnepség után sokan odajöttek gratulálni – de voltak olyan rokonok is, akik csak fejcsóválva néztek rám.
Este anyával ültem a kertben.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan. – Nehéz döntés volt.
Bólintottam.
Most, hogy visszagondolok erre a napra, csak azt kérdezem magamtól: vajon lehet-e igazán jól dönteni ilyen helyzetben? Ti mit tettetek volna a helyemben?