Amikor az otthonom idegenné vált: Egy hűtlenség története a magyar valóságban

– Hogy volt képes ezt megtenni? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, de bennem tombolt a vihar. A kislányom, Lili, már harmadik napja volt bent a Heim Pálban tüdőgyulladással, én pedig minden erőmmel próbáltam tartani magam. A férjem, Gábor, azt mondta, hogy túl sok a munka az irodában, nem tud bejönni hozzánk. Elhittem neki. Mert hinni akartam.

Aztán tegnap este, amikor váratlanul hazaugrottam tiszta ruhákért, megláttam őt. Nem volt egyedül. Egy idegen nő ült a kanapén, Gábor pedig épp bort töltött neki. A nevetésük betöltötte a nappalit – azt a nappalit, ahol Lili első lépéseit tette meg, ahol együtt ünnepeltük a karácsonyokat. Megdermedtem az ajtóban.

– Szia, Zsófi – mondta Gábor zavartan, miközben felállt. – Ez nem az, aminek látszik.

Az idegen nő csak nézett rám, mintha én lennék a betolakodó. Egy pillanatig azt hittem, elájulok. Aztán valami eltört bennem.

– Nem az, aminek látszik? – kérdeztem rekedten. – Akkor minek?

Gábor hebegni kezdett valamit arról, hogy csak beszélgetnek, hogy régi ismerősök. De én már nem hallottam semmit. Csak azt éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem.

Aznap éjjel visszamentem Lilihez a kórházba. A folyosón ültem egy kemény széken, és próbáltam nem sírni. De amikor Lili felébredt és azt kérdezte: „Anya, hol van apa?”, nem bírtam tovább. Kifutottam a mosdóba és zokogtam.

Másnap reggel felhívtam anyámat. Ő mindig erős volt, mindig tudta a választ mindenre. Most is azt reméltem, hogy majd megölel – legalább szóban –, és azt mondja: „Zsófi, igazad van, ezt nem lehet megbocsátani.”

De anyám hangja hideg volt.

– Kislányom, biztos vagy benne? Talán csak félreértetted. A férfiak néha eltévednek, de egy családot nem lehet csak úgy eldobni. Gondolj Lilire! – mondta.

– Anya! – kiáltottam kétségbeesetten. – Hogy mondhatsz ilyet? Hát nem érted? A saját otthonunkban… miközben Lili beteg!

– Tudom, hogy nehéz – felelte anyám fáradtan –, de én is végigcsináltam apáddal. Mégis együtt maradtunk miattatok. Az élet nem mese.

Letettem a telefont. Úgy éreztem magam, mintha elárultak volna – nem csak Gábor, hanem anyám is. Mintha mindenki azt várná tőlem, hogy nyeljem le a fájdalmat és mosolyogjak tovább.

A következő napokban Gábor próbált magyarázkodni. Virágot hozott be a kórházba, Lilinek plüssmackót vett. De én már nem tudtam ránézni ugyanúgy.

Egyik este Lili elaludt mellettem az ágyban. Néztem az arcát: olyan békés volt, mintha semmi rossz nem történhetne vele soha. Akkor döntöttem el: nem maradhatok ebben a hazugságban.

Amikor hazaértünk a kórházból, leültem Gáborral beszélgetni.

– Szeretném tudni az igazat – mondtam halkan.

Gábor először tagadott mindent. Aztán végül bevallotta: hónapok óta viszonya van azzal a nővel. Azt mondta, nem akart bántani engem vagy Lilit, csak „elveszettnek érezte magát”.

– És én? Én nem vagyok elveszett? – kérdeztem sírva.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és Lilit magammal vittem anyámhoz. De ott sem találtam meg azt a menedéket, amire vágytam.

Anyám csak sóhajtozott és azt ismételgette: „Majd megbékéltek.” Mintha az én fájdalmam nem számítana.

Hetekig tartott ez az állapot: kételyek között vergődtem, próbáltam erős maradni Lili miatt. Az óvodában is mindenki kérdezgetett: „Hogy van Gábor? Mikor jön érte?” Hazudnom kellett mindenkinek.

Egyik este Lili odabújt hozzám és azt mondta: „Anya, ne sírj többet! Én itt vagyok.” Akkor értettem meg: nekem kell példát mutatnom neki arról, hogy nem kell eltűrni az árulást.

Elköltöztünk egy kis albérletbe Zuglóban. Nehéz volt egyedülálló anyaként helytállni: munka után rohantam Liliért az oviba, esténként főztem, takarítottam, közben pedig próbáltam újra hinni magamban.

Gábor néha felhívott; hol könyörgött, hol fenyegetőzött, hogy elveszi Lilit tőlem. Anyám is gyakran mondta: „Gondold át még egyszer!” De én már eldöntöttem.

Most itt ülök egy apró konyhában, Lili alszik a szobában. Néha még mindig félek: vajon jó döntést hoztam? Vajon egyszer újra bízni tudok majd valakiben?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg jobb egyedül újrakezdeni?