Három hónapja nem beszéltem anyámmal – Vajon képes vagyok valaha megbocsátani neki?

– Miért nem hívod fel végre anyádat? – kérdezte Gábor, miközben a reggeli kávéját keverte. A hangja fáradt volt, de türelmes, ahogy már hetek óta minden reggel.

A kanapén ültem, a telefonomat bámultam, mintha abban lenne a válasz minden kérdésemre. Három hónapja nem beszéltem anyámmal. Három hónapja blokkoltam mindenhol: Facebookon, Viberen, még az e-mailjeit is áthelyeztem a spam mappába. Csak a lakbérét fizetem, és havonta rendelek neki élelmiszert az Aldiból. Ennyi maradt a kapcsolatunkból.

– Nem akarom felhívni – mondtam halkan. – Nem tudom, mit mondanék neki. Vagy hogy mit mondana ő.

Gábor letette a bögrét, és leült mellém. Megfogta a kezemet, de én nem néztem rá. – Zsófi, ez így nem mehet tovább. Anyád egyedül van, és te is szenvedsz ettől az egésztől.

Felnevettem, de inkább volt ez egy keserű sóhaj. – Szerinted ő szenved? Szerinted ő valaha is belegondolt abba, hogy nekem milyen volt gyerekként?

A szavak visszhangoztak bennem. Gyerekkorom óta cipeltem magammal ezt a haragot. Anyám mindig mindent jobban tudott. Ha ötöst vittem haza, azt mondta: „Miért nem lett kitűnő?” Ha sírtam, azt mondta: „Ne hisztizz!” Ha beteg voltam, csak legyintett: „Majd kinövöd.”

Aztán jött az a nap tavaly novemberben, amikor végleg betelt a pohár. Egy vasárnapi ebédnél – ahol Gáborral együtt próbáltunk normális családot játszani – anyám megjegyezte: „Kár, hogy neked sosem lesz gyereked, pedig Gáborból jó apa lenne.”

Mintha pofon vágott volna. Tudta jól, hogy évek óta próbálkozunk, hogy mennyi orvosi vizsgálaton vagyok túl, mennyi kudarcot éltem át. És ő mégis ezt mondta.

Aznap este sírva hívtam fel, hogy ezt nem engedheti meg magának. Ő pedig csak annyit mondott: „Ne vedd ennyire a szívedre! Te mindig túlérzékeny voltál.”

Akkor döntöttem el: elég volt.

Azóta minden nap küzdök magammal. Minden nap eszembe jutnak a régi karácsonyok, amikor együtt díszítettük a fát, vagy amikor beteg voltam, és mégis főzött nekem húslevest – igaz, közben morgott, hogy mennyi dolga van. Eszembe jutnak azok a pillanatok is, amikor úgy éreztem: talán szeret engem. Csak éppen sosem tudta kimutatni.

Gábor most is ott ül mellettem. – Zsófi, én nem akarok beleszólni… De látom rajtad, hogy ez felemészt téged. Nem lehetne legalább egy üzenetet írni neki? Nem kell rögtön beszélni vele.

– És ha visszaír? Ha megint csak bántani fog? – kérdeztem remegő hangon.

– Akkor legalább tudod, hogy mindent megtettél – felelte halkan.

Felálltam és az ablakhoz mentem. Lent az utcán egy idős asszony húzta maga után a bevásárlókocsit. Hirtelen anyám jutott eszembe: vajon most is ott ül a panelban, nézi a tévét és várja, hogy egyszer csak megszólaljon a telefon?

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy ha felnövök, majd minden könnyebb lesz. Hogy majd megértem anyámat, és ő is engem. De most 34 éves vagyok, és úgy érzem, sosem voltam még ennyire elveszett.

Este Gábor újra próbálkozott:
– Tudod… lehet, hogy anyád sem tudja kimutatni az érzéseit. Lehet, hogy ő is szenved.
– Lehet – mondtam –, de én már elfáradtam abban, hogy mindig én legyek az, aki megpróbálja helyrehozni mindent.
– Akkor legalább magad miatt próbáld meg.
Csend lett köztünk. Aztán Gábor elment zuhanyozni.

Éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutott az első napom az általánosban: anyám kézen fogva vitt be az iskolába. Az arca szigorú volt, de amikor elbúcsúzott tőlem az ajtóban, mintha egy pillanatra megsimogatta volna a hajamat. Vagy csak képzeltem?

Másnap reggel újra ott ültem a kanapén a telefonommal. Megnyitottam a Messenger alkalmazást. Ott volt anyám neve – szürke pöttyel mellette.

Írtam neki egy üzenetet: „Szia anya! Remélem jól vagy.”

Percekig bámultam a képernyőt. Semmi válasz.

Gábor odajött hozzám és átölelt.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

Nem tudom, mi lesz ezután. Nem tudom, képes leszek-e valaha megbocsátani neki mindazért, amit tett – vagy amit nem tett meg értem.

De legalább megtettem az első lépést.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?