Egy váratlan látogatás: Áldás vagy átok?

– Miért nem szóltál előre, Gergő? – kérdezte Nóra, miközben a kiságy fölé hajolt, és próbálta elrejteni remegő kezét. Az ablakon át beszűrődő februári fényben minden ridegebbnek tűnt, mint valaha.

– Csak azt akartam, hogy anyám lássa az unokáját – feleltem halkan, de már tudtam, hogy hibáztam. Ilona, az anyám, mindig is erős akaratú asszony volt. Gyerekkoromban ő döntött mindenben, apám csak bólogatott. Most is, ahogy belépett a lakásba, mintha a levegő is megfagyott volna.

– Hát itt van az én kisfiam! – kiáltotta Ilona, és egyenesen hozzám lépett. Megölelt, de közben Nórára pillantott, mintha csak ellenőrizné, hogy jól bánik-e velem. Nóra ajka megremegett.

– Gratulálok – mondta anyám Nórának, de a hangjában ott bujkált az a régi gyanakvás. – Remélem, jól vagy. Tudod, Gergő mindig is érzékeny volt a huzatra. Ugye nem nyitod ki túl gyakran az ablakot?

Nóra szeme villant. – Köszönöm a tanácsot, Ilona néni. Igyekszem mindent megtenni.

A feszültség tapintható volt. A kisbaba felsírt. Anyám rögtön odaugrott.

– Hadd vegyem fel! – kérte, de már nyúlt is a gyerekért.

Nóra rám nézett. Éreztem a tekintetében a kétségbeesést és a dühöt is. Nem tudtam mit tenni. Ott álltam két nő között: az egyik az anyám, aki egész életemben védett; a másik a feleségem, akit választottam.

Anyám ringatta a babát, közben halkan dúdolt egy régi altatódalt. A hangja meglepően gyengéd volt. Egy pillanatra mindenki elhallgatott.

– Tudod, Gergő – kezdte anyám –, amikor te születtél, azt hittem, soha nem fogom tudni elengedni a kezed. Most meg itt vagy… és már apuka lettél.

Nóra arca ellágyult egy pillanatra. De aztán újra megkeményedett.

– Szeretném, ha most visszatennéd őt a kiságyba – mondta halkan.

Anyám visszanézett rá. – Persze. Bocsánat. Csak… olyan jó érzés újra babát tartani.

A csend szinte fájt. Anyám leült az asztalhoz. Éreztem rajta, hogy mondani akar valamit.

– Tudom, hogy nem voltam könnyű eset – szólalt meg végül. – Talán túl sokszor szóltam bele az életetekbe. De csak azt akartam, hogy Gergő boldog legyen.

Nóra sóhajtott. – Én is ezt akarom. De néha úgy érzem, mintha versenyeznem kellene magával.

Anyám szeme megtelt könnyel. – Nem kell versenyezni. Én már öregszem… csak szeretném látni, hogy jól vagytok.

Életemben először láttam anyámat ennyire sebezhetőnek. Nóra odalépett hozzá.

– Szeretném, ha segítene nekünk… de csak akkor, ha elfogadja, hogy most már mi vagyunk a család magja.

Anyám bólintott. – Megpróbálom.

Aznap este együtt vacsoráztunk. Anyám mesélt a saját fiatalságáról, arról, hogyan félt attól, hogy elveszíti apámat egy másik nő miatt. Megértettem: egész életében attól rettegett, hogy valaki elviszi tőle azt, akit szeret.

Nóra is mesélt: arról, mennyire nehéz volt beilleszkednie egy olyan családba, ahol mindenki mindent jobban tudott nála. És arról is beszélt, mennyire fél attól, hogy hibázik anyaként.

A vacsora végére valami megváltozott köztünk. Anyám nem szólt bele többet semmibe aznap este; csak nézte az unokáját és mosolygott.

Később Nóra odasúgta nekem:
– Talán mégsem lesz olyan nehéz együtt élni vele.

Éjszaka sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg képesek vagyunk túllépni a múlt sérelmein? Vagy csak egy pillanatnyi béke ez? Mit gondoltok: lehet igazán újrakezdeni egy családban ennyi fájdalom után?