Anyósom árnyékában – Egy házavató, ami mindent megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ezt csináltad, Zsófi! – csattant fel az anyósom, Márta, miközben a nappali közepén állt, kezében egy pohár vörösborral. A szoba tele volt vendégekkel, akik hirtelen elhallgattak, amikor meghallották a hangját. A házavatónk volt, az első közös otthonunk Gáborral, és én azt hittem, ez lesz életünk egyik legboldogabb napja.

De Márta nem így gondolta. – Hogy lehet ilyen ronda függönyt választani? És nézd ezt a kanapét! Hát ki vesz ilyet? – folytatta, miközben végigmért mindent, amit hónapokig spórolva, gondosan válogattunk össze Gáborral. Éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem, és minden szem rám szegeződik.

– Anya, kérlek… – próbálta csitítani Gábor, de Márta csak legyintett.

– Nem neked beszélek, hanem Zsófinak! – vágott vissza. – Az én fiam mindig is jobbat érdemelt volna.

Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. A barátaim, a szüleim ott álltak körülöttünk. Aztán valami eltört bennem.

– Márta néni, kérem, ne itt beszéljük ezt meg! – mondtam remegő hangon. – Ez a mi otthonunk. Mi így szeretjük.

A levegő megfagyott. Márta rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.

– Hogy mersz így beszélni velem? – suttogta dühösen. – Én csak jót akarok nektek!

Gábor odalépett mellém, megfogta a kezem. – Anya, elég volt! – mondta határozottan. – Zsófi a feleségem. Ha nem tudod elfogadni a döntéseinket, akkor…

Márta szeme megtelt könnyel. – Hát ennyi vagyok neked? Egy zavaró tényező?

A vendégek zavartan suttogtak. A házavatónk pillanatok alatt családi drámává változott.

Az este hátralévő részében Márta sértetten ült a sarokban, Gábor pedig idegesen járkált fel-alá. Én próbáltam mosolyogni, de belül sírtam. Miért nem lehet egyszerűen örülni annak, hogy végre van egy saját otthonunk?

Amikor elmentek a vendégek, Gábor leült mellém a kanapéra.

– Sajnálom… – kezdte halkan.

– Nem a te hibád – ráztam meg a fejem. – De nem tudom, hogyan tovább. Ha mindig ezt kell elviselnem…

Gábor magához ölelt. – Megoldjuk együtt. De most már nem hagyom, hogy bántson téged.

Aznap éjjel alig aludtam. Folyton Márta szavai visszhangoztak a fejemben: „Az én fiam jobbat érdemelt volna.” Vajon tényleg így gondolja? Vagy csak fél attól, hogy elveszíti Gábort?

Másnap reggel Gábor anyja felhívott. Nem vettem fel. Egyszerűen nem volt erőm újra végighallgatni a szemrehányásait. Gábor próbált beszélni vele, de csak annyit mondott: „Majd ha Zsófi bocsánatot kér.”

Bocsánatot kérni? Azért, mert megvédtem magunkat?

A következő hetekben minden családi esemény kínossá vált. Márta vagy el sem jött, vagy ha igen, akkor is csak fagyos udvariassággal szólt hozzám. Gábor egyre feszültebb lett. Egy este aztán kitört belőle:

– Nem bírom tovább! Két tűz között vagyok! Szeretlek téged is, de anyám is fontos nekem!

– És én? Nekem ki fontos? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

– Te vagy a legfontosabb… De nem akarom elveszíteni az anyámat sem.

Napokig csak kerülgettük egymást. A lakásban csend volt és hideg. Aztán egy vasárnap délután becsöngetett Márta. Egyedül voltam otthon.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Beengedtem. Leültünk az asztalhoz.

– Tudom, hogy túl messzire mentem – kezdte. – De félek… Félek attól, hogy már nincs rám szükségetek.

Először láttam őt ennyire sebezhetőnek.

– Sosem akartam elvenni Gábort tőled – mondtam halkan. – Csak szeretném, ha elfogadna olyannak, amilyen vagyok.

Márta sokáig hallgatott.

– Nehéz nekem… De megpróbálom – mondta végül.

Nem lettünk barátok egyik napról a másikra. De valami elindult köztünk: egyfajta óvatos tisztelet.

Azóta is vannak nehéz napok. Néha még mindig érzem az árnyékát az otthonunkban. De már tudom: nem csak rajtam múlik a béke. Mindannyiunkon múlik.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Ti mit tennétek a helyemben?