Amikor Károly Elment Egy Fiatalabbért, Majd Visszatért, Amikor Már Nem Volt Mit Hazavinni

– Hogy képzeled ezt, Károly? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a porcelán bögrét. A férjem állt velem szemben, tekintetében bűntudat és valami furcsa idegenség keveredett.

– Judit, kérlek… – kezdte, de nem tudta befejezni. A szavak elakadtak a torkán, mint ahogy az igazság is mindig elakadt az elmúlt hónapokban.

Két éve kezdődött minden. Akkor még azt hittem, hogy a mi házasságunk szilárdabb a Balaton partján álló régi nyaralónknál is. Húsz év együtt, két gyerek, közös vállalkozás – azt gondoltam, mindent túlélünk. De aztán Károly egyre később járt haza, a telefonját mindig magánál tartotta, és a tekintete már nem engem keresett reggelente.

Az első gyanúm akkor támadt, amikor egy este véletlenül megláttam egy üzenetet a telefonján: „Várom az estét, Károlyom.” Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem szóltam semmit. Csak figyeltem őt, ahogy hazajött, ahogy elfordult tőlem az ágyban, ahogy egyre idegenebbé vált.

Aztán egy nap bejelentette: „Judit, elköltözöm.” Nem nézett rám, csak a cipőjét bámulta. Azt mondta, hogy szerelmes lett egy másik nőbe. Fiatalabb volt nálam – talán tíz évvel –, hosszú barna haja volt és ragyogó mosolya. Zsuzsanna. Soha nem fogom elfelejteni a nevét.

A gyerekeink, Gergő és Lilla, sírtak. Gergő dühösen vágta be maga mögött az ajtót, Lilla pedig hetekig nem szólt hozzám sem. Én pedig csak ültem esténként a sötétben, és próbáltam megérteni: hol rontottam el? Mit csináltam rosszul?

Az első hónapok pokoliak voltak. Mindenki sajnált – a szomszédok suttogtak mögöttem a boltban, anyám naponta hívott, hogy „tartsak ki”, de én csak üresen bólogattam. A vállalkozásunkat is magával vitte – vagyis inkább engem hagyott ott az adósságokkal.

Zsuzsanna persze mindent akart: utazásokat, új autót, drága ruhákat. Károly pedig próbált megfelelni neki – hitelt vett fel, eladta a régi nyaralót is. Egy év alatt mindenük elfogyott.

Egy este aztán kopogtak az ajtómon. Károly állt ott – megtört arccal, kopott kabátban.

– Judit… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen.

– Hibáztam. Vissza akarok jönni… hozzád… hozzátok…

Felnevettem – keserűen, hangosan.

– Most? Amikor már nincs semmid? Amikor már mindent elvettél tőlünk?

– Zsuzsanna… elhagyott. Nem bírtam már anyagilag sem…

– És ha még mindig lenne pénzed? Akkor is visszajönnél?

Nem válaszolt. Csak állt ott némán.

A gyerekek nem akarták látni. Gergő azt mondta: „Apa már nem tartozik ide.” Lilla sírt, de csak annyit mondott: „Anya, ne engedd vissza.”

Aznap este órákig ültem az ablakban. Néztem a sötét utcát és azon gondolkodtam: lehet-e újrakezdeni valakivel, aki egyszer már mindent felégetett maga mögött? Meg lehet-e bocsátani azt, hogy valaki csak akkor tér vissza, amikor már nincs hová mennie?

Végül nemet mondtam neki. Károly elment – most már végleg.

Azóta eltelt egy év. Megtanultam egyedül élni. A gyerekeim lassan megbékéltek velem és egymással is. A vállalkozást újraindítottam – most már csak az enyém.

Néha még eszembe jut Károly arca azon az estén. Vajon tényleg szeretett valaha? Vagy csak megszokásból maradt mellettem húsz évig?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet helyrehozni?