Három testvér között: Férjem és az anyósom árnyékában

– Gábor! – hallatszott anyósom, Ilona néni remegő hangja a sötét folyosóról. – Gábor, kérlek, gyere ide!

A konyhaasztalnál ültem, ujjaim között forró teásbögrét szorongattam. Már éjfél is elmúlt, de a házban még mindig nem volt csend. Férjem, Gábor, fáradtan kelt fel mellőlem, és szó nélkül ment át az anyja szobájába. Hallottam, ahogy halkan beszél hozzá, megnyugtatja, betakarja. Aztán visszajött hozzám, szemében az a jól ismert fáradtság és elfojtott düh csillogott.

– Megint rosszat álmodott – mondta halkan. – Nem tud aludni egyedül.

Sóhajtottam. Ez már hónapok óta így ment. Ilona néni egészsége romlott, egyre többször volt szüksége segítségre. A három fia közül csak Gábor élt vele egy házban – pontosabban mi éltünk vele –, míg Zoltán és András csak ünnepekkor vagy ha valami sürgős ügy volt, akkor jelentek meg.

Másnap reggel Ilona néni már a konyhában ült, amikor lementem kávét főzni.

– Jaj, drága Kati, olyan jó, hogy itt vagy – mondta rekedten. – Gábor nélkül már rég nem lennék sehol.

Mosolyogtam, de belül forrtam. Vajon miért csak Gábor? Miért nem jönnek segíteni a testvérei? Miért nekünk kell mindent elviselni?

Aznap este Gábor testvérei is bejelentkeztek egy családi vacsorára. Ritka alkalom volt ez. Az asztal körül ülve Ilona néni ragyogott a boldogságtól.

– Olyan jó látni benneteket együtt! – mondta könnyes szemmel.

Zoltán, a legidősebb, elegáns öltönyben érkezett. András, a középső fiú, mindig viccelődött, próbálta oldani a feszültséget.

– Na, anyu, hogy vagy mostanában? – kérdezte Zoltán.

– Hát… nehéz – sóhajtott Ilona néni. – De Gábor mindent megtesz értem.

Éreztem, ahogy Gábor keze megfeszül az asztalon. Zoltán csak bólintott.

– Tudod, anyu, mi is dolgozunk. Nem könnyű beugrani minden héten – mondta mentegetőzve.

Gábor ekkor felállt.

– Nekem sem könnyű! Nekünk sem! – csattant fel. – De valakinek gondoskodnia kell rólad!

Csend lett. Mindenki lesütötte a szemét. Én csak ültem ott, és azt kívántam bárcsak ne lennék ott.

A vacsora után Zoltán félrehívott.

– Kati, te is tudod, hogy anyu mindig Gábort szerette legjobban – mondta halkan. – Ezért maradtatok itt. Mi máshol építettünk életet.

– De mindannyian a gyerekei vagytok – válaszoltam dühösen. – Nem lehet mindent ránk hagyni.

Zoltán csak vállat vont.

Az évek teltek. Ilona néni egyre gyengébb lett. Gábor munka után rohant haza, én pedig próbáltam egyensúlyozni a saját munkám és az ápolás között. Egyik este Ilona néni elesett a fürdőszobában. Gábor zokogva emelte fel.

– Nem bírom tovább! – tört ki belőle később. – Miért csak én?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Aztán eljött az a nap is, amikor Ilona néni kórházba került. Zoltán és András is megjelentek végre. A kórházi folyosón álltunk mindhárman Gábor mellett.

– Sajnálom – mondta András halkan. – Többet kellett volna segítenünk.

Gábor csak bólintott. Az arca üres volt.

Ilona néni halála után minden megváltozott. A testvérek között feszültség maradt. Az örökség körüli viták csak tovább mélyítették a sebeket.

Egy este Gábor rám nézett.

– Megérte mindez? Megéri feláldozni magunkat másokért? Vajon mi lesz velünk, ha egyszer mi is öregek leszünk?

Néha azon gondolkodom: tényleg ennyire magára marad az ember ebben az országban az öregedéssel? Vagy lehetne másképp is? Ti mit tennétek a helyemben?