Két évvel a fiam halála után: Egy anya új szerepben

– Kata, hol van a majonéz? – kiáltottam be a konyhából, miközben a kezem csupa tojáslé volt. A válasz csak egy halk sóhaj volt a nappali felől. Az ünnepi asztalra háromféle salátát terveztem, és persze a fokhagymás szószhoz is kellett volna még egy üveg. Az asztalon ott sorakoztak a félig kész ételek, de a hűtőben csak egy üres tubus árválkodott.

Kata az ablaknál állt, kezében egy fényképpel – a fiam, Gábor mosolygott rajta, ahogy mindig is emlékezni akarok rá. Két éve halt meg autóbalesetben. Azóta minden ünnep, minden hétköznap más lett. Kata itt maradt velem a házban, mert nem volt hová mennie. Én pedig próbáltam második anyja lenni, de néha úgy érzem, csak két idegen él egymás mellett.

– Elmegyek a boltba – mondtam végül, és magamra kaptam a kabátomat. Az ajtóból még visszanéztem: Kata nem mozdult, csak nézte azt a képet. Vajon mit gondol ilyenkor? Hogy miért nem tudom elengedni Gábort? Vagy hogy ő sem tudja?

A boltban szinte üresek voltak a polcok. Ünnep előtt mindig így van, de most különösen bosszantott. Egy idős néni is keresgélt mellettem.

– Majonézt keres? – kérdeztem tőle.
– Igen, de úgy látom, már mindent elvittek – felelte szomorúan.

Végül találtam egy utolsó tubust a legalsó polcon. A néni rám mosolygott.
– Vegye csak el maga! Nekem már úgyis mindegy – mondta.
– Nem, osszuk meg! – feleltem hirtelen. – Félbevághatjuk.

Nevetett, és azt mondta: „Ritka az ilyen kedvesség manapság.” Hazafelé azon gondolkodtam, mennyire hiányzik az emberekből az együttérzés – és vajon én mennyit adok ebből Katának?

Otthon Kata már az asztalt terítette. Csendben dolgozott, mintha minden mozdulata egy gondosan betanult koreográfia lenne. Letettem elé a majonézt.

– Sikerült szereznem – mondtam halkan.
– Köszönöm – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.

A csend szinte fojtogató volt. Meg akartam törni.
– Emlékszel, amikor Gábor először hozott haza karácsonykor? Milyen ügyetlenül próbált segíteni a konyhában?
Kata elmosolyodott, de a mosoly mögött ott volt valami más is: fájdalom vagy talán harag.
– Igen… Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt – mondta halkan.

Leültem mellé.
– Tudom, hogy nem könnyű velem…
– Nem erről van szó – vágott közbe gyorsan. – Csak… néha úgy érzem, mintha nem lenne jogom itt lenni. Mintha csak Gábor miatt tartanál itt.

Meglepődtem. Soha nem mondta ki ilyen nyíltan.
– Kata… én tényleg szeretném, ha otthon éreznéd magad. Nem csak Gábor miatt. Hanem mert… mert te is a családom vagy.

Kata szeme megtelt könnyel.
– Néha azt kívánom, bárcsak el tudnék menni innen. De nincs hová. És félek attól is, hogy ha elmennék, végleg elveszíteném Gábort…

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Hányszor éreztem ugyanezt? Hányszor kapaszkodtam bele Gábor emlékébe úgy, hogy közben elfelejtettem élni?

Az ünnepi vacsora alatt mindketten próbáltunk mosolyogni. A család többi tagja – nővéremék, unokatestvérek – vidámak voltak, de én csak Katát figyeltem. Vajon tényleg segítek neki? Vagy csak magamat próbálom megmenteni azzal, hogy nem engedem el?

Az este végén ketten maradtunk a konyhában. Kata halkan szólalt meg:
– Néha azt érzem, mintha Gábor még mindig itt lenne velünk…
– Én is – suttogtam. – De talán ideje lenne megtanulni nélküle is élni.

Hosszú csend következett. Aztán Kata odalépett hozzám és átölelt. Először két év után.

Most itt ülök az üres konyhában, és azon gondolkodom: vajon képesek vagyunk-e újra családdá válni? Vagy örökre csak két gyászoló lélek maradunk egy házban?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet továbblépni úgy, hogy közben ne áruljuk el azt, akit elveszítettünk?