„Amikor a Szeretet Börtönné Válik: Küzdelmem Anyám Túlságos Gondoskodásával”
Amióta csak járni tudtam, anyám ott volt, irányítva minden lépést, minden döntést és életem minden pillanatát. Szeretete tagadhatatlan volt, de gyakran inkább börtönnek tűnt, mint vigasznak. Gyerekként nem értettem, miért érzem magam annyira elfojtva, de ahogy idősebb lettem, egyre nehezebbé vált elviselni túlságos gondoskodásának súlyát.
Legkorábbi emlékeim tele vannak jelenlétével. Mindig ott volt, kiválasztotta a ruháimat, eldöntötte, mit egyek, sőt még azt is, milyen könyveket olvassak. Eleinte normálisnak tűnt. Végül is nem ezt csinálják az anyák? De amikor iskolába kerültem, beavatkozása egyre tolakodóbbá vált. Minden iskolai eseményre önként jelentkezett, biztosítva, hogy mindig a közelemben legyen. Míg más gyerekek élvezték a függetlenségüket, én úgy éreztem magam, mintha állandó megfigyelés alatt lennék.
Az igazi küzdelem a középiskolában kezdődött, amikor elkezdtem vágyni egy kis önállóságra. Saját barátokat akartam választani és felfedezni az érdeklődési köreimet anélkül, hogy állandóan beleszólna. De anyának más elképzelései voltak. Ő szervezte meg a találkozókat az általa megfelelőnek tartott gyerekekkel, és elbátortalanított azoktól a barátságoktól, amelyeket nem helyeselt. Jó szándékai voltak; meg akart védeni a bajtól és biztosítani akarta számomra a legjobb lehetőségeket. De ezzel akaratlanul is elfojtotta azt a képességemet, hogy saját döntéseket hozzak.
A gimnázium sem volt más. Míg kortársaim megtanultak vezetni és tervezték jövőjüket, én még mindig anyám éber tekintete alatt álltam. Ragaszkodott hozzá, hogy segítsen minden projektben, minden feladatban, sőt megpróbálta befolyásolni a főiskolai választásaimat is. Jelenléte nyomasztó volt, és elkezdtem neheztelni arra a gondoskodásra, amelynek táplálnia kellett volna.
Egy különös eset élénken él bennem. Az iskolai tehetségkutató napja volt, és hetekig gyakoroltam egy dalt, amit írtam. Ez egy lehetőség volt számomra, hogy kifejezzem magam és megosszak valami személyeset a társaimmal. De amikor eljött a nap, anya ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen, sőt még változtatásokat is javasolt az előadásomhoz. Beavatkozása azt az örömteli pillanatot szégyenné és frusztrációvá változtatta.
Ahogy felnőtté váltam, a minta folytatódott. Anyám életembe való beavatkozása nem csökkent; ha lehet, még inkább felerősödött. Naponta többször hívott fel, kéretlen tanácsokat adott mindenről a karrier választástól a párkapcsolatokig, sőt váratlanul megjelent a lakásomban. Szeretete fojtogató volt, alig hagyott teret arra, hogy saját magammá váljak.
Számos beszélgetés ellenére a határokról és az önállóságról semmi sem változott. Minden próbálkozásom az önérvényesítésre könnyekkel és hálátlansággal való vádakkal találkozott. Mintha nem látta volna, hogy gondoskodása több kárt okoz, mint hasznot.
Most a húszas éveim végén egy kereszteződésnél találom magam. Az a szeretet, amely egykor biztonsági hálónak tűnt, az önállóságom akadályává vált. Vágyom egy olyan kapcsolatra anyámmal, amely kölcsönös tiszteleten és megértésen alapul, nem pedig irányításon és függőségen. De jelenleg túlságos természete továbbra is árnyékot vet az életemre.