Csapdában az Anyósék Házimunka Körforgásában: Egy Véget Nem Érő Hétvégi Küzdelem

Minden péntek este, ahogy a munkahét véget ér, egyfajta baljós érzéssel pakolom össze a hétvégi táskámat. A férjemmel, Péterrel indulunk az ő szüleihez a budapesti külvárosba. Ami egy pihentető hétvégi kiruccanásnak kellene lennie, az elkerülhetetlenül egy kimerítő kétnapos házimunka fesztivállá alakul.

Az út hozzájuk mindig vegyes érzésekkel telik: várakozás és félelem keveredik bennem. Péter izgatottan várja a családját, és próbálom felvenni az ő lelkesedését, de mélyen belül tudom, mi következik. Amint megérkezünk, a meleg üdvözlések és ölelések gyorsan átadják helyüket egy feladatlistának, ami minden látogatással csak hosszabbnak tűnik.

A szombat reggel egy kiadós reggelivel kezdődik, amit az anyósom, Éva készít. Ez az egyik kevés pillanatnyi pihenés, mielőtt a forgatag elkezdődik. Amint a tányérok eltűnnek az asztalról, Éva átnyújt nekem egy listát a házimunkákról. „Tudnál segíteni ezekben ma?” kérdezi kedvesen, de ez inkább elvárás, mint kérés.

A lista végtelen: garázstakarítás, kert gyomlálás, padlás rendezés. Minden feladat ijesztőbb, mint az előző. Pétert általában bevonják valamilyen házfelújítási projektbe az apjával, így rám marad a lista teljesítése.

Próbálom emlékeztetni magam arra, hogy a segítségnyújtás a család része, de ahogy telnek az órák és fogy az energiám, a neheztelés kezd felgyülemleni bennem. Nézem az órát, számolva az órákat vasárnap délutánig, amikor végre elindulhatunk.

A szombat este rövid pihenést kínál, amikor összegyűlünk vacsorára. A beszélgetés kellemes, de nem tudom lerázni magamról a kimerültség érzését, ami nehéz takaróként telepedett rám. Vágyom a saját otthonom kényelmére és arra a szabadságra, hogy úgy töltsem a hétvégémet, ahogy szeretném.

A vasárnap reggel túl gyorsan érkezik el, és vele együtt egy újabb adag házimunka. Ezúttal mosás és pince takarítás vár rám. Végigcsinálom minden feladatot, türelmem egyre fogy. Péter látszólag nem veszi észre a frusztrációmat, elmerülve saját projektjeiben az apjával.

Amikor végre összepakolunk és elindulunk vasárnap délután, túl fáradt vagyok ahhoz is, hogy megkönnyebbülést érezzek. Az út hazafelé csendes; Péter elégedett egy családdal töltött hétvége után, míg én kimerültnek és alulértékeltnek érzem magam.

Tudom, hogy a következő hétvége újabb látogatást és újabb házimunka listát hoz majd. Ez egy körforgás, amiből lehetetlennek tűnik kitörni. Próbáltam beszélni Péterrel erről, de ő nem látja a problémát. Számára ez csak része annak, hogy időt töltünk a családdal.

Ahogy befordulunk a saját kocsifelhajtónkra, csendben megfogadom magamnak, hogy találok egy módot arra, hogy visszaszerezzem a hétvégéimet. De mélyen belül tudom, hogy kitörni ebből a körforgásból könnyebb mondani, mint megtenni.