A Használatlan Fűnyíró és az Elszalasztott Lehetőség

A csendes budapesti kertvárosban, ahol a gyep olyan gondosan van nyírva, mint a sövények, egy kis dilemmával találtam magam szemben. A régi fűnyíróm végleg felmondta a szolgálatot, így a kertem inkább dzsungelre hasonlított, mintsem egy rendezett kertvárosi gyepre. Miközben a lehetőségeimet mérlegeltem, nem tudtam nem észrevenni, hogy a szomszédom, Tamás fűnyírója kihasználatlanul áll a garázsában. Egy masszív gép volt, amely már látott jobb napokat is, de még mindig bőven volt benne élet.

Tamással mindig jó viszonyban voltunk. Gyakran váltottunk pár szót a kerítés fölött, és néha megittunk egy sört egy meleg nyári estén. Így hát úgy gondoltam, nem ártana néhány célzást tenni a fűnyírási helyzetemről. „Szia Tamás,” mondtam egy délután, amikor mindketten kint voltunk, „Látom, hogy a fűnyíród mostanában nem sokat volt használva. Az enyém épp most romlott el, és kicsit bajban vagyok.”

Tamás nevetett: „Igen, egy ideje nem használtam. De sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükség újra.” Tudatos pillantást vetett rám és hozzátette: „Mindig jó, ha van tartalék.”

Bólintottam, megértve az érzését, de remélve, hogy talán felajánlja kölcsönbe. „Igaz,” válaszoltam, „de csak ott áll és porosodik.”

Tamás vállat vont: „Jobb félni, mint megijedni, nem igaz?”

Nem tudtam vitatkozni ezzel a logikával, de nem tudtam elkerülni a csalódottság érzését. A fűnyíró csak ott állt kihasználatlanul, miközben a füvem tovább nőtt vadul. Az elkövetkező napokban próbáltam más megoldásokat találni. Kölcsönkértem egy régi kézi fűnyírót egy másik szomszédtól, de kemény munka volt vele dolgozni és nem sokat segített az elburjánzott fű megfékezésében.

Majd jött a váratlan fordulat. Néhány nappal később egy vihar söpört végig Budapesten erős széllel és heves esővel. Másnap reggel, miközben a kertemben keletkezett károkat mértem fel, valami furcsát vettem észre. Tamás garázsajtaja nyitva volt, és a fűnyíró eltűnt. Átsétáltam hozzá megnézni, minden rendben van-e.

Tamás az autóbeállóján állt zavartan. „A vihar biztosan kinyitotta az ajtót,” magyarázta. „És valaki elvitte a fűnyírót.”

Bűntudatot éreztem amiatt, hogy annyira vágytam rá. „Sajnálom,” mondtam őszintén.

Tamás sóhajtott: „Azt hiszem, többet kellett volna használnom vagy legalább bezárva tartanom.”

Ahogy ott álltunk csendben, rájöttem, hogy néha a dolgok megtartása „arra az esetre” elszalasztott lehetőségekhez és váratlan veszteségekhez vezethet. Tamás vonakodása kölcsönadni a fűnyírót többe került neki, mint amire számított.

Végül egyikünk sem kapta meg azt, amit akartunk. Tamás elvesztette a tartalék fűnyíróját, én pedig ott maradtam egy túlnőtt kerttel és könnyű megoldás nélkül. Ez egy lecke volt a nagylelkűség fontosságáról és arról a kockázatról, amit az okoz, ha túl szorosan ragaszkodunk dolgokhoz.

Ahogy visszasétáltam a házamhoz, nem tudtam nem azon gondolkodni, mennyire másképp alakulhattak volna a dolgok, ha Tamás hajlandó lett volna megosztani. Néha azok a dolgok, amiket megtartunk magunknak, akkor csúsznak ki a kezünkből, amikor a legkevésbé számítunk rá.