Szerelem a második emeletről – Egy esős novemberi délután mindent megváltoztatott
– Segíthetek? – hallottam meg a hangját, miközben a kulcsommal ügyetlenkedtem a zárban. A kezem remegett, a szatyromból majdnem kiestek a narancsok, a kabátom ujja csurom víz volt. Felnéztem, és ott állt Jeromos, elegáns kabátban, ősz hajjal, azzal a mosollyal, ami valahogy mindig melegebbnek tűnt, mint a körülöttünk gomolygó novemberi köd.
– Köszönöm, nagyon kedves – mondtam, és próbáltam elrejteni a zavaromat. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki ilyen figyelmes legyen velem. A férjem öt éve halt meg, a fiam Németországban él, ritkán hív. A magány lassan belém költözött, mint egy hideg huzat, amitől sosem tudtam igazán megszabadulni.
Jeromos átvette tőlem a szatyrot, és segített bevinni a lakásba. – Tudja, mindig csodáltam, milyen ügyesen egyensúlyoz a lépcsőn ezekkel a csomagokkal – mondta mosolyogva. Elpirultam. Nem tudtam eldönteni, hogy bókol-e vagy csak udvarias akar lenni.
Aznap este sokáig gondolkodtam rajta. Vajon mit akarhat tőlem? Csak segíteni akart? Vagy tényleg észrevett engem? Másnap reggel már vártam, hogy újra összefussunk. És összefutottunk – a postaládáknál. – Jó reggelt, Klára! – köszöntött vidáman. Meglepődtem, hogy tudja a nevemet.
– Jó reggelt, Jeromos! – válaszoltam kissé bátortalanul.
– Tudja, gondoltam rá, hogy meghívom egy kávéra. Már ha nincs ellene kifogása – mondta halkan.
A szívem hevesen vert. Régóta nem hívott meg senki sehova. – Nagyon szívesen – mondtam végül.
A kávézásból beszélgetés lett, abból pedig rendszeres találkozások. Jeromos mesélt a feleségéről, akit tíz éve veszített el. Én is megnyíltam neki: beszéltem a férjemről, a magányról, arról, mennyire hiányzik az ölelés, egy kedves szó.
Az érzéseim lassan változtak. Már nem csak örültem Jeromos társaságának – elkezdtem várni őt. Egy este vacsorára hívott át magához. A lakása tele volt régi könyvekkel és fényképekkel. Együtt főztünk paprikás krumplit – nevetve veszekedtünk azon, ki tegyen több kolbászt bele.
A vacsora után leültünk a kanapéra. Jeromos óvatosan megfogta a kezemet. – Klára, tudom, hogy furcsa lehet… de úgy érzem, mintha újra fiatal lennék melletted.
Elmosolyodtam. – Én is így érzem magam.
Attól az estétől kezdve minden megváltozott. Együtt sétáltunk a Margitszigeten, moziba mentünk, néha csak hallgattuk egymás lélegzetét az ablakban ülve. De nem mindenki örült ennek.
A lányom, Zsuzsa először csak furcsán nézett rám, amikor elmeséltem neki Jeromost. – Anya, te komolyan gondolod? Egy idegen férfi… ilyen korban? Mit fognak szólni a szomszédok?
– Nem érdekelnek a szomszédok – vágtam rá dacosan. – Végre boldog vagyok!
Zsuzsa azonban nem hagyta annyiban. Egyik este váratlanul feljött hozzám. Jeromos épp nálam volt. Zsuzsa ridegen nézett rá.
– Maga mit akar az anyámtól? – kérdezte élesen.
Jeromos zavartan állt fel. – Csak szeretném boldoggá tenni… ha lehet.
– Anya! Ez nevetséges! Mit gondolsz, mit fognak mondani az unokáid?
– Nem érdekel! – kiabáltam vissza könnyes szemmel. – Nekem is jogom van szeretni!
Zsuzsa becsapta maga mögött az ajtót. Jeromos csendben leült mellém és átölelt.
Aznap éjjel nem aludtam. Vajon tényleg hibázom? Tényleg önző vagyok? De amikor reggel Jeromos rám mosolygott a lépcsőházban, minden kétségem elszállt.
A házban is elkezdtek suttogni rólunk. A harmadik emeleten lakó Ilonka néni egyszer félhangosan megjegyezte: – Ezekben az években már nem illik ilyesmit csinálni…
De én nem törődtem vele. Jeromos mellett újra élni kezdtem. Megtanultam nevetni, újra örülni az apró dolgoknak: egy közös reggelinek, egy sétának az esőben.
Egy nap azonban Jeromos rosszul lett. Kórházba került. Ott ültem mellette napokon át, fogtam a kezét.
– Klára… ha velem történik valami… ne zárkózz el újra! – suttogta gyengén.
Sírtam. Féltem elveszíteni őt is.
De Jeromos felépült. Amikor hazajöttünk a kórházból, már nem érdekelt semmilyen pletyka vagy rosszalló pillantás.
Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és Jeromos kezét fogom.
Vajon tényleg bűn idősen újra szeretni? Vagy csak mások félelmei akadályoznak minket abban, hogy boldogok legyünk? Várom a válaszokat…