„Véletlen találkozás a könyvesboltban: Egyoldalú beszélgetés”

Egy hűvös őszi délután volt, amikor úgy döntöttem, hogy ellátogatok a helyi könyvesboltba, egy helyre, amely mindig is menedék volt számomra. Az új papír illata és a lapok halk zizegése olyan megnyugvást nyújtott, amit gyakran kerestem. Ahogy a sorok között sétáltam, ujjaim végigsiklottak számtalan regény gerincén, és váratlanul megpillantottam egy ismerős arcot.

Ott volt ő, Anna, a régi barátom, akivel számtalan órát töltöttünk el beszélgetve mindenről, a legújabb bestsellerektől a klasszikusokig. Valaha elválaszthatatlanok voltunk, barátságunk közös érdeklődésen és kölcsönös tiszteleten alapult. De az elmúlt évben Anna szinte szellemmé vált az életemben. A rendszeres telefonhívásaink ritka üzenetekké zsugorodtak, és a hétvégi találkozóink megszűntek. A kifogásai mindig ugyanazok voltak: „El vagyok havazva a munkával, talán legközelebb.”

Most látva őt, ahogy a szépirodalom részlegén áll egy könyvvel a kezében, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egy részem örült, hogy újra láthatom ennyi idő után, de egy másik részem aggódott. Vajon ugyanaz az Anna lesz-e, akit valaha ismertem?

„Anna!” kiáltottam, miközben integettem felé közeledve.

Felnézett, meglepettség villant át az arcán, mielőtt mosolyra váltott volna. „Ó, szia! Ezer éve nem láttalak!” kiáltotta, és gyorsan megölelt.

Udvariasságokat váltottunk, és nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire keveset változott. A haja még mindig abban a könnyedén sikkes stílusban volt, és a szemei még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel csillogtak. De ahogy elkezdtünk beszélgetni, világossá vált, hogy valami megváltozott.

Anna belekezdett egy monológba az életéről—az új munkájáról, a legutóbbi utazásairól és az új hobbijairól. Olyan hévvel beszélt, hogy nehéz volt közbeszólni. Eleinte figyelmesen hallgattam, valóban érdeklődve az iránt, hogy mi történt vele. De ahogy teltek a percek, rájöttem, hogy egyetlen kérdést sem tett fel az én életemről.

Próbáltam közbeszúrni néhány frissítést a saját tapasztalataimról, de minden próbálkozásomat egy gyors bólintással fogadta, mielőtt visszaterelte volna a beszélgetést magára. Mintha egy egyszemélyes előadást tartott volna, én pedig csupán néző voltam.

Ahogy folytatta az európai utazásáról szóló történetet és arról, hogyan változtatta meg az élethez való hozzáállását, egyre inkább éreztem a távolságot. Ez nem az az Anna volt, akire emlékeztem—az a barát, aki annyit hallgatott volna, mint amennyit beszélt, aki értékelte volna a kétirányú beszélgetéseinket.

Miután úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság telt el, rövid szünet következett be a monológjában. Megragadtam az alkalmat, hogy megemlítsem a közelmúltbeli előléptetésemet a munkahelyemen és hogy mennyire izgalmas és kihívásokkal teli volt. De mielőtt mélyebbre merülhettem volna a témában, félbeszakított egy saját karrierje sikereiről szóló történettel.

A beszélgetés ebben a mederben folytatódott egészen addig, amíg világossá nem vált számomra, hogy Annát nem érdekli igazán a barátságunk újjáélesztése. Elégedett volt azzal, hogy csak magáról beszéljen anélkül, hogy figyelembe vette volna azt, amit mondani szerettem volna.

Végül elváltunk egymástól azzal az ígérettel, hogy „hamarosan találkozunk,” bár mélyen belül tudtam, hogy ez valószínűtlen. Ahogy elhagytam a könyvesboltot, szomorúságot éreztem a valaha volt barátság miatt és annak felismerése miatt, hogy az emberek olyan módon változhatnak meg, ahogyan nem várnánk.

Végül ez a véletlen találkozás emlékeztetett arra, hogy nem minden barátság állja ki az idő próbáját. Néha az emberek eltávolodnak egymástól, és ez rendben van. De ettől még nem lesz kevésbé fájdalmas a veszteség.