Mit tegyek most? A fiam jövőbeli apósát már részegen ismertük meg – Miért választotta a fiam a legrosszabbat?

– Anyu, kérlek, viselkedj majd normálisan, jó? – szólt oda nekem Gergő, miközben a kocsiban ültem mellette, és a tenyerem izzadtan tapadt a műszerfalhoz. – Tudom, hogy aggódsz, de Dóri családja rendes emberek.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam. A szívem hevesen vert, ahogy közeledtünk a panelházhoz Újpesten. Gergő az egyetlen fiam, mindenemet neki adtam volna, de most úgy éreztem, mintha egy idegen világba lépnék be. Az ablakból már láttam Dóri anyját, Ilonát, aki integetett. Mellette egy férfi állt – Dóri apja, Laci –, akinek már messziről látszott a bizonytalan mozgása.

Ahogy kiszálltunk, Laci odatántorgott hozzánk.
– Na, végre! – kiáltotta túl hangosan. – Gyertek csak be! Nálunk mindig van hely egy jó pálinkára!

Gergő zavartan rám nézett. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Ilona sietve odalépett hozzám.
– Ne haragudjon, Zsuzsa, Laci néha kicsit túllő a célon – suttogta bocsánatkérően.

A lakásban erős dohányszag terjengett. A nappaliban a falon régi családi fotók lógtak, de mindegyiken mintha valami árnyék ülne. Laci lehuppant a fotelbe, és már töltötte is magának a következő pohár pálinkát.

– Gergő, te iszol velem? – kérdezte rekedten.
– Köszönöm, nem iszom – felelte Gergő halkan.

Dóri ekkor lépett be. Szép lány, kedves mosollyal, de most látszott rajta a feszültség.
– Apa, kérlek… – kezdte halkan.
– Ugyan már! Ünnepelünk! – vágott közbe Laci.

A vacsora alatt Laci egyre hangosabb lett. Először csak viccelődött, aztán már gúnyolódott is.
– Na Zsuzsa, maga biztosan nem ilyen panelproli családból jött! – nevetett fel durván.

Gergő ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. Én próbáltam nyugodt maradni.
– Nem számít honnan jövünk, csak az számít, hogy boldogok legyenek – mondtam halkan.

De belül forrtam. Egész életemben azon dolgoztam, hogy jobbá tegyem mások életét. Gyűjtéseket szerveztem az árvaházaknak, karácsonykor ajándékokat vittem a rászoruló gyerekeknek. Most mégis azt éreztem: a saját fiamat nem tudom megvédeni egy rossz döntéstől.

A vacsora után Gergő félrehívott.
– Anyu, kérlek… ne szólj semmit Dóriról vagy a családjáról. Szeretem őt.
– De Gergő… látod te is! Az apja alkoholista! Ez nem normális!
– Nem őt veszem el, hanem Dórit! – fakadt ki Gergő.

Hazafelé csendben ültünk. Az ablakon túl Budapest fényei villogtak. Eszembe jutottak azok az esték, amikor Gergőt altattam: meséltem neki arról, hogy mindig ki kell állni magunkért és a helyes dolgokért. Most mégis úgy éreztem: elveszítem őt.

Otthon egész éjjel forgolódtam. Másnap reggel a munkahelyemen – egy kis könyvtárban dolgozom Zuglóban – elmeséltem mindent Marikának.
– Zsuzsa, ne aggódj ennyire! A fiad felnőtt ember. Ha szereti Dórit…
– De mi lesz később? Mi lesz az unokáimmal? Mi lesz, ha Laci egyszer bántani fogja őket?

Marika csak vállat vont.
– Minden családban van valami baj. Nálunk is volt alkoholista nagybácsi… De lehet, hogy Dóri pont ezért lesz erős és jó anya.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy csak féltem Gergőt attól az élettől, amit én annyira igyekeztem elkerülni?

Este Gergő bejött hozzám a konyhába.
– Anya… tudom, hogy félsz. De én boldog vagyok Dórival. És ő nem olyan, mint az apja. Szeretném, ha támogatnál minket.

Megöleltem őt. A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Csak azt akarom, hogy boldog légy…

De belül még mindig ott volt a félelem: mi lesz, ha tévedek? Mi lesz, ha egyszer tényleg baj történik?

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Vajon hol rontottam el? Túl sokat akartam segíteni másokon, és közben nem vettem észre: a saját családom is segítségre szorul? Mit tennétek a helyemben? Meg lehet védeni valakit attól, akit szeret – még akkor is, ha mi mást látunk benne?