Hol vagy, anya? – Egy eltűnő édesanya árnyékában

– Miért nem szólsz hozzám, anya? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy Ilona, az anyám, már megint csak bámulja az ablakot. Odakint szakadt az eső, a cseppek hangosan doboltak a párkányon. A lakásban csak a hűtő zúgása törte meg a csendet.

Anyám nem válaszolt. Ujjai görcsösen szorították a kávéscsészét. Az arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. Régen mindig mesélt nekem: gyerekkoráról, a régi időkről, amikor még minden egyszerűbb volt. Mostanában azonban mintha elfelejtett volna beszélni. Vagy csak hozzám nem akart?

– Marika, hagyj már békén! – mordult rám végül, de hangjában nem volt harag, inkább fáradtság. – Nem értesz te semmit.

Ez a mondat visszhangzott bennem egész nap. Nem értesz te semmit. Talán tényleg nem értettem. Azt sem, miért lett minden ilyen nehéz kettőnk között. Gyerekként azt hittem, anyám mindent tud: hogyan kell palacsintát sütni, hogyan kell túlélni egy rossz napot az iskolában, hogyan kell szeretni akkor is, ha fáj. Most viszont úgy éreztem, mintha egy idegennel élnék együtt.

A testvérem, Gábor már rég elköltözött. Néha felhívott telefonon, de mindig sietett: „Majd jövő héten átugrom, Marika!” – mondta, de sosem jött. Apánk tíz éve halt meg. Azóta csak mi ketten maradtunk ebben a panelban, ahol minden fal őrzi a régi veszekedések visszhangját.

Aznap este is ugyanaz történt: anyám leült a tévé elé, nézte a híradót, majd szó nélkül bement a szobájába. Én pedig ott maradtam a konyhában, egyedül a gondolataimmal.

Másnap reggel korán keltem. Hallottam, ahogy anyám matat a fürdőszobában. Amikor kijött, megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Anyu, elmehetnénk együtt a piacra. Sütök neked almás pitét – mondtam reménykedve.

– Nem kell nekem semmi – felelte halkan. – Fáradt vagyok.

A hangja olyan üres volt, hogy összeszorult a szívem. Próbáltam visszaemlékezni, mikor nevettünk utoljára együtt. Talán tavaly karácsonykor? Vagy még régebben?

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa aggódva nézett rám:

– Minden rendben otthon?

– Persze – hazudtam automatikusan. De valójában semmi sem volt rendben.

Este újra próbálkoztam:

– Anya, beszélgethetnénk egy kicsit? Hiányzol nekem.

Anyám rám nézett. A szemében valami furcsa fény villant meg – mintha egyszerre lenne benne harag és bánat.

– Te mit tudsz arról, hogy mi hiányzik? – kérdezte halkan. – Neked ott van az életed, a munkád… Én meg már csak itt vagyok.

– De hát én itt vagyok veled! – fakadtam ki.

– Nem érted… – suttogta.

Aznap este sírtam. Csendben, hogy ne hallja meg. Gyerekkoromban azt hittem, az anyák mindig erősek maradnak. Most először láttam igazán törékenynek.

A következő hetekben minden nap próbáltam közelebb kerülni hozzá: elhoztam neki kedvenc könyvét a könyvtárból, sütöttem neki túrós batyut, még a régi fényképeket is elővettem.

Egy este leültem mellé a kanapéra.

– Emlékszel arra a nyárra Balatonon? Amikor eltévedtünk Siófokon?

Elmosolyodott. Először hetek óta.

– Persze – mondta halkan. – Akkor még minden olyan egyszerű volt…

– Mi történt velünk? – kérdeztem félve.

Sokáig hallgatott.

– Megöregedtem – felelte végül. – És félek attól, hogy egyszer teljesen egyedül maradok.

A szavai mellbe vágtak. Akkor értettem meg igazán: nem haragszik rám. Csak fél. És én is félek attól, hogy elveszítem őt anélkül, hogy igazán elbúcsúzhatnék tőle.

Azóta próbálok türelmesebb lenni vele. Néha sikerül beszélgetni; máskor újra bezárkózik magába. De már tudom: minden kimondott szó számít.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az esőt. Vajon hány családban játszódik le ugyanez? Hányan veszítjük el egymást úgy, hogy közben ott élünk egymás mellett?

„Ti mit tennétek másképp? Hogyan lehet újra megtalálni az utat ahhoz, akit a legjobban szeretünk?”