Egy régi barátság árnyékában: Zsuzsa és én a sarki boltban

– Te, Eszter, képzeld el, tegnap is alig tudtam elaludni, annyira pörögtem a munka miatt! – harsogta Zsuzsa, miközben a boltban a tejtermékes hűtő előtt álltunk. A hangja betöltötte a fél üzletet, mintha csak ő lenne ott. Én csak bólintottam, miközben a kosaramba tettem egy doboz túrót. Fél éve nem beszéltünk, és most, hogy újra találkoztunk, minden ugyanúgy folytatódott, mint régen – vagyis inkább úgy, ahogy az utóbbi időben szokott: minden róla szólt.

Azelőtt Zsuzsa volt az, akivel órákig ültünk a kávézóban, és mindent megbeszéltünk: szerelmeket, csalódásokat, anyánk főztjét vagy épp azt, hogy mennyire utáljuk a novemberi esőt. De most valami megváltozott. Az utóbbi hónapokban eltűnt az érdeklődése irántam. Először azt hittem, csak elfoglalt. Aztán rájöttem: már nem vagyok fontos neki.

– És nálad mi újság? – kérdezte végül Zsuzsa, de közben már a telefonját nyomkodta. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy elmondom neki: Péterrel szakítottunk, hogy apám kórházba került, és hogy mostanában esténként egyedül sírok a fürdőszobában. De csak annyit mondtam:

– Semmi különös.

– Jaj, hát az jó! – vágta rá gyorsan, mintha megkönnyebbült volna, hogy nem kell rám figyelnie. – Képzeld el, múlt héten előléptettek! Most már én vagyok a részlegvezető. Persze mindenki irigy rám…

Hallgattam őt, és közben egyre jobban szorult a torkom. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még együtt nevettünk az élet hülyeségein, amikor még fontos voltam neki. Most viszont úgy éreztem magam mellette, mint egy statiszta egy idegen filmjében.

A boltban mindenki sietett: egy idős néni a kenyeres pultnál veszekedett az eladóval, egy kisgyerek hisztizett az anyja mellett a csokiknál. Én pedig ott álltam Zsuzsa mellett, és próbáltam eldönteni, hogy mit keresek még ebben a barátságban.

– Eszter, te mindig olyan csendes vagy – mondta hirtelen Zsuzsa. – Olyan jó lenne néha egy kicsit lazábbnak lenned! Nézd meg engem! – nevetett fel harsányan.

– Igen… lehet – motyogtam.

Aztán hirtelen megszólalt bennem valami. Miért hagyom, hogy így legyen? Miért érzem magam mindig kevesebbnek mellette? Miért nem mondom el neki az igazat?

– Tudod, Zsuzsa – kezdtem halkan –, mostanában úgy érzem, mintha nem is lennék fontos neked.

Zsuzsa meglepődött. Egy pillanatra elhallgatott.

– Ugyan már! Ne butáskodj! Csak mostanában annyi minden történik velem…

– Igen, veled mindig történik valami – vágtam közbe. – De velem is. Csak te sosem kérdezed meg.

A csend szinte fojtogató volt. Zsuzsa zavartan nézett rám.

– Hát… nem is tudtam…

– Nem is kérdezted – mondtam ki végül.

A bolt neonfényei alatt hirtelen minden olyan élesnek tűnt: Zsuzsa arca, az üres polcok, a saját magányom. Rájöttem: nem akarok többé csak mellékszereplő lenni valaki más történetében.

– Sajnálom – mondta halkan Zsuzsa. De már nem tudtam eldönteni, hogy tényleg sajnálja-e.

Elköszöntünk egymástól. Ő sietve távozott, én pedig még sokáig álltam ott a bolt közepén. Néztem az embereket: mindenkinek megvan a maga története. Vajon hányan érzik magukat úgy, mint én? Hányan vannak azok közöttünk, akik csak hallgatnak és tűrnek?

Otthon este leültem az ablak elé egy bögre teával. A város fényei villogtak odakint. Eszembe jutott minden régi beszélgetésünk Zsuzsával – és az is, hogy mennyire fáj most ez az egész.

Talán néha el kell engedni azokat a barátságokat, amelyek már nem adnak semmit. Talán néha ki kell mondani azt is, ami fáj. De vajon képesek vagyunk-e tényleg változtatni? Vagy örökre mások történeteinek mellékszereplői maradunk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy ilyen barátságot – vagy jobb elengedni?”