Barátnő, akitől émelygek: egy magyar nő félelmetes barátságának története
– Anna, te most komolyan nem örülsz nekem? – Emese hangja élesen visszhangzott a nappaliban, ahol a családommal épp vacsorázni próbáltunk. A kanál megállt a kezemben, a férjem, Gábor, csak a szemöldökét húzta fel, a kislányom, Lili, pedig zavartan piszkálta a krumplipürét.
Nem tudtam válaszolni. Aznap már harmadszor állított be Emese – előzetes bejelentés nélkül –, és hozott egy újabb „meglepetést”: egy üveg olcsó pezsgőt és egy csomag bonbont, amit Lili allergiája miatt sosem ehetett meg.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: valami nagyon nincs rendben. De vissza az elejére.
Mindig is zárkózott voltam. Gyerekkoromban is inkább könyvekkel barátkoztam, mint gyerekekkel. Aztán jött Gábor, aki mellett végre biztonságban éreztem magam. A barátaim kevésen voltak, de őszinték: Zsuzsi és Réka vidéken éltek, ritkán találkoztunk, de minden beszélgetésünk aranyat ért. Nekem ennyi elég volt.
Emese viszont más volt. Egy céges tréningen futottunk össze először – ő volt az a típus, aki mindenkivel megtalálja a hangot, harsányan nevet, mindenkit megölel. Akkor még imponált ez a közvetlenség. Elcseréltük a számunkat. Először csak ünnepi üdvözletek jöttek tőle, aztán apró szívességek: „Hozzak valamit a piacról?”, „Átugorjak vigyázni Lilire?”
Lassan beszivárgott az életembe. Nem tudtam nemet mondani neki – mindig olyan kedvesnek tűnt. De egy idő után már minden hétvégén nálunk volt. Ha vendégeink jöttek, Emese biztosan megjelent. Ha családi programot terveztünk, ő „véletlenül” pont akkor hívott fel vagy toppant be.
Gábor egyre ingerültebb lett. – Anna, ez a nő manipulál téged! – mondta egy este, amikor Emese már harmadszor hívott fel aznap. – Nem látod, hogy kihasznál?
– Csak magányos – védekeztem. – Nincs senkije.
– És ezért nekünk kell mindent elviselni? – csattant fel Gábor.
A viták egyre gyakoribbak lettek. Lili is kezdte kerülni Emesét. – Anya, miért kell mindig itt lennie? – kérdezte egyszer sírva.
De Emese nem csak jelenlétével zavart meg mindent. Ajándékokat hozott: egyszer egy szintetikus pizsamát kaptam tőle névnapomra. Másnap reggelre kiütések lepték el a testemet. Az orvos szerint allergia – azóta csak pamutot hordok.
Egy másik alkalommal hajkefét ajándékozott. Néhány hét múlva a hajam csomókban hullott ki – soha nem történt velem ilyen korábban. Amikor kidobtam a kefét, mintha csoda történt volna: megszűnt a probléma.
A pénztárcám is eltűnt egyszer – pont az a lila műbőr darab, amit Emesétől kaptam nőnapra. Benne volt majdnem harmincezer forintom. Gábor csak ennyit mondott: – Ugye látod már?
De én még mindig mentegettem őt magamban.
Aztán Lili kezdett betegeskedni. Minden alkalommal, amikor Emese nálunk járt, Lili hányt vagy lázas lett. Az orvosok semmit sem találtak.
A macskánk, Pötyi is megváltozott. Egy hétvégére elutaztunk Gáborral; Emese ajánlotta fel, hogy vigyáz rá. Mire visszajöttünk, Pötyi agresszív lett: rám támadt, karmolt, fújt mindenkire. Korábban soha nem csinált ilyet.
Mindezek ellenére nem akartam rosszat feltételezni róla. Azt hittem, csak balszerencse üldöz minket.
A fordulópont egy vasárnap este jött el. Emese elment tőlünk – szokás szerint utolsónak –, én pedig valamiért bekapcsoltam a lépcsőházi kamerát a telefonomon (Gábor szerelte fel néhány hónapja, mert sokszor eltűntek dolgok a folyosóról). A képernyőn azt láttam: Emese guggol az ajtónk előtt, valamit matat a lábtörlő alatt, majd elővesz egy kis zacskót és három rozsdás tűt dug be az ajtófélfa fölé.
Lefagytam.
Amikor kimentem és kitapogattam az ajtó fölött: tényleg ott voltak a tűk. A lábtörlő alatt pedig furcsa mintába rakott mákszemek és búzaszemek.
Aznap este mindent elmondtam Gábornak. Ő először életében azt mondta: – Anna, te buta vagy! Hogy engedhetted ezt idáig fajulni?
Összeszedte az összes ajándékot Emesétől – poharakat, bögréket, képeslapokat –, és kivitte őket az erdőbe. Ott mindent elásott.
Másnap felhívtam Emesét:
– Tudod jól, miért hívlak – mondtam remegő hangon. – Soha többé ne keresd a családomat! Ez mindannyiunk érdeke.
Nem válaszolt semmit. Letette.
Azóta eltelt fél év. Lili egészséges, Pötyi újra dorombol az ölemben esténként. Csak én nem tudok nyugodtan aludni: minden ajándékban gyanút keresek, minden új ismerősben veszélyt sejtek.
Sokszor kérdezem magamtól: tényleg léteznek ilyen mérgező emberek? Vagy én voltam túl naiv? Ti mit gondoltok: hol húzódik a határ segítőkészség és önfeladás között?