A testvérem bérlővé tett a szülői házban – Vajon tényleg idegenek lettünk?

– Nem értem, Gábor, tényleg ezt akarod? – kérdeztem remegő hangon, miközben a nappali sarkában álltam, ahol gyerekként annyit játszottunk. Az ablakon át beszűrődött a kora tavaszi napfény, de én csak a bátyám arcán láttam a hidegséget.

– Nincs más választásom, Anna – felelte halkan, de határozottan. – A ház most már az enyém. Ha maradni akarsz, fizetned kell. Ez így igazságos.

A szívem összeszorult. A szüleink két éve haltak meg autóbalesetben, és azóta minden nap úgy éreztem, mintha egy darab belőlem is elveszett volna. A ház, ez a régi zuglói villa volt az utolsó menedékem. Ahol anya mindig friss pogácsával várt haza, ahol apa esténként sakkozott velem a verandán. Most Gábor, akivel együtt nőttem fel, azt mondja: idegen vagyok itt.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, és néztem a régi szőnyeget, amin annyit hemperegtünk gyerekként. Gábor közben a telefonját nyomkodta, mintha már nem is érdekelné, mit érzek.

– Miért csinálod ezt? – suttogtam végül.

– Anna, nekem is nehéz – mondta fáradtan. – A vállalkozásom bajban van. A bank hívogat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy itt lakj ingyen.

– De hát ez a mi otthonunk! – tört ki belőlem a kétségbeesés. – Emlékszel, amikor együtt festettük ki a falat? Amikor anya beteg volt, együtt ápoltuk! Ez nem csak egy ház!

Gábor arca megrándult. Egy pillanatra mintha ő is visszarepült volna az időben. De aztán megrázta a fejét.

– Az élet megy tovább. Vagy fizetsz, vagy keresel magadnak máshol lakást.

Aznap este órákig ültem a régi szobámban. A falon még ott lógtak a gyerekkori rajzaim. A szekrény tetején porosodott az első babám. Minden tárgy emlékeztetett arra, hogy valaha boldog család voltunk. Most pedig két idegen vagyunk egy házban.

Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Egyedül reggeliztem a konyhában, ahol anya mindig kakaót készített nekem. Elővettem a régi családi albumot. Lapozgattam a képeket: Gábor és én hóembert építünk; apa nevet; anya ölel minket karácsonykor. Hogy jutottunk idáig?

Délután átjött hozzám Zsuzsa, a legjobb barátnőm.

– Anna, ez borzalmas – mondta együttérzően. – De nem lehetne valahogy megbeszélni vele? Vagy legalább kevesebb bérleti díjat kérni?

– Próbáltam – sóhajtottam. – De hajthatatlan. Azt mondja, neki is nehéz.

– És te mit fogsz csinálni?

– Nem tudom – vallottam be könnyes szemmel. – Nincs hova mennem. A fizetésem alig elég albérletre Pesten. És… nem akarok innen elmenni. Ez az otthonom.

Zsuzsa megölelt.

Az elkövetkező hetekben minden nap egyre feszültebb lett köztünk Gáborral. Alig beszéltünk egymással. Ő késő estig dolgozott, én próbáltam elkerülni őt. Egy este azonban váratlanul hazajött korábban.

– Anna, beszélnünk kell – mondta komoran.

– Miről?

– Arról… hogy talán túl kemény voltam veled. De tényleg bajban vagyok. Ha nem fizetsz bérleti díjat, lehet el kell adnom a házat.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

– Eladod? A szüleink házát? – kiáltottam rá könnyek között.

– Nincs más választásom! – vágta rá dühösen.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Csak forgolódtam az ágyban és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér egy testvéri kapcsolat? Egy ház többet ér mindennél?

Végül úgy döntöttem: keresek albérletet. Nem tudtam tovább elviselni ezt a légkört. Egy hónap múlva összepakoltam a legfontosabb dolgaimat és elköltöztem egy kis garzonba Újpesten.

Azóta alig beszélünk Gáborral. Néha felhív, de csak röviden érdeklődik felőlem. A szívemben még mindig ott van a harag és a fájdalom.

Néha visszamegyek Zuglóba, elmegyek a ház előtt és nézem az ablakokat. Vajon valaha újra testvérek leszünk? Vagy örökre idegenekké váltunk egy ház miatt?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak a pénz számít manapság?”