Tíz lány után: Egy anya reményei és csalódásai a magyar valóságban
– Megint lány lesz, ugye? – kérdezte anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezem a hasamon. A falusi házban minden reggel ugyanaz a fojtogató levegő fogadott, mintha a falak is tudnák, hogy a családunkban csak egyetlen dolog számít: végre fiú szülessen.
A kilenc lányom hangja kiszűrődött az udvarról, nevetésük összekeveredett a tyúkok kotkodácsolásával. A férjem, Laci, csendben ült mellettem, tekintete a padlót fürkészte. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy ő is ugyanazt reméli, amit mindenki más: hogy most végre fiú lesz.
– Nem tudom, Ilona néni – feleltem halkan. – Az orvos sem mondott biztosat.
– Hát persze – sóhajtott fel anyósom. – Régen bezzeg nem volt ilyen gond. Az én időmben három fiút is szültem egymás után.
A szívem összeszorult. Minden nap egy újabb harc volt önmagammal és a világgal. Vajon tényleg csak akkor vagyok jó anya, ha fiút adok ennek a családnak? Vajon a lányaim kevesebbek lennének csak azért, mert nem fiúk?
A faluban mindenki tudta, hogy mi történik nálunk. A boltban Marika néni mindig megkérdezte: „Na, most már biztos fiú lesz?” A templomban az asszonyok összesúgtak mögöttem. Még a pap is egyszer megjegyezte: „Az Úr majd megadja, amire szükségetek van.”
A legidősebb lányom, Zsófi, tizenhat éves volt. Egy este odajött hozzám, mikor már mindenki aludt.
– Anya, te mit szeretnél igazából? – kérdezte halkan.
Meglepődtem. Soha senki nem kérdezte még ezt tőlem. Csak ültem az ágy szélén, és néztem a sötét ablakot.
– Azt szeretném, ha boldogok lennétek – mondtam végül. – Ha nem kellene mindig megfelelnetek valakinek.
Zsófi átölelt. Éreztem, hogy remeg a válla.
– Mi szeretünk téged, akár fiú lesz, akár lány – suttogta.
Másnap reggel Laci szó nélkül ment el dolgozni. Az utóbbi időben egyre többet hallgatott. Néha azt éreztem, haragszik rám. Máskor meg azt gondoltam, magára haragszik, amiért nem tudja befolyásolni a sorsot.
A szomszédok is egyre gyakrabban szóltak be. „Na, Juditka, most már tényleg illene egy fiút is produkálni!” – nevetett fel egyszer Pista bácsi a kocsmában, amikor épp kenyeret vittem haza. Éreztem magamon a tekinteteket. Mintha mindenki engem hibáztatna azért, mert csak lányokat szülök.
Otthon gyakran sírtam titokban. A fürdőszobában ülve néztem magam a tükörben: karikás szemekkel, fáradtan, de mégis valami makacs erővel a lelkemben. Vajon tényleg az én hibám lenne mindez? Miért kellene szégyellnem magam azért, mert kilenc csodálatos lányt hoztam erre a világra?
Egy este Laci végre megszólalt vacsora közben.
– Judit… ha most is lány lesz… mit csinálunk?
A kanál megállt a kezemben.
– Mit értesz ezen?
– Anyám mondta… hogy talán jobb lenne már abbahagyni. Hogy minek ennyi gyerek… ha úgysem lesz fiú.
A szívem összetört. Hát ennyit ér az egész? Az életem? A gyerekeim?
– És te mit gondolsz? – kérdeztem remegő hangon.
Laci sokáig hallgatott.
– Nem tudom – mondta végül. – Fáradt vagyok.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban és hallgattam a lányok lélegzetét a szomszéd szobában. Eszembe jutott az első gyermekem születése: mennyi öröm volt bennem! Akkor még nem számított a neme. Csak az számított, hogy egészséges legyen.
Most viszont úgy éreztem magam, mint egy gép: akinek csak az a dolga, hogy fiút „produkáljon”.
A várandósság utolsó heteiben egyre többet gondolkodtam azon, mi lesz velem és a családommal. Vajon Laci szeret még engem? Vajon a lányaim boldogok lesznek így is? Vajon én boldog leszek valaha?
A szülés napján mindenki izgatottan várt otthon. Anyósom már előre készítette a kék babatakarót. A lányok sorban álltak az ablak előtt.
Amikor megszületett a tizedik gyermekem… ismét lány lett.
A kórházban sírtam – de nem azért, mert csalódott voltam. Hanem mert éreztem: vége egy korszaknak bennem. Megszületett bennem az elhatározás: többé nem akarok megfelelni senkinek.
Hazatérve Laci némán fogadott. Anyósom csak annyit mondott: „Majd legközelebb.” De én már tudtam: nem lesz legközelebb.
Este magamhoz öleltem mind a tíz lányomat. Néztem őket: mindegyik más-más arc, más-más álommal és reménnyel. És akkor először éreztem azt, hogy büszke vagyok magamra.
Vajon miért olyan fontos nekünk ez a fiú utód? Miért nem lehetünk büszkék arra is, amit kaptunk? Ti mit gondoltok erről? Várom a véleményeteket.