„Egy Csodában Reménykedve: Küzdelmünk, hogy Otthont Találjunk a Baba Érkezése Előtt”

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, úgy éreztem, mintha megállt volna a világ egy pillanatra. A barátommal, Péterrel három éve voltunk együtt, de nem terveztük, hogy ilyen hamar családot alapítunk. Mindketten a húszas éveink elején jártunk, még csak most kezdtük el építeni a karrierünket és próbáltunk spórolni a jövőre. De az élet másképp döntött.

Péter gyorsan lépett. Másnap megkérte a kezem, és igent mondtam. Mindketten féltünk, de eltökéltek voltunk, hogy megoldjuk. Péternek sikerült munkát találnia egy helyi barkácsboltban, de a fizetése szerény volt, alig elég a legalapvetőbb szükségleteink fedezésére. Nekem abba kellett hagynom a részmunkaidős állásomat a terhességi komplikációk miatt, ami csak tovább növelte az anyagi terheinket.

Egy kis egyszobás lakásban éltünk, ami már kettőnknek is szűkös volt. Tudtuk, hogy a baba érkezésével több helyre lesz szükségünk. Elkezdünk nagyobb lakást keresni, de minden meghaladta a költségvetésünket. A bérleti díjak az egekbe szöktek Budapesten, és nem engedhettük meg magunknak a költözést.

Kétségbeesetten és kifogyva az ötletekből Péter dédnagymamájához, Erzsébethez fordultunk. Ő 92 éves volt és egy tágas kétszobás lakásban élt egyedül, amit teljesen birtokolt. Erzsébet mindig kedves volt hozzánk, és reméltük, hogy talán segíthet nekünk.

Egy vasárnap délután meglátogattuk Erzsébetet és elmagyaráztuk a helyzetünket. Türelmesen hallgatott minket, szemében aggodalommal. „Értem a helyzeteteket,” mondta halkan. „De ez a lakás mindenem, ami maradt. Ez az otthonom, és nem vagyok kész elhagyni.”

Összetörtünk, de megértettük az álláspontját. Erzsébet több mint 50 éve élt abban a lakásban; tele volt emlékekkel és érzelmi értékkel. Kérni tőle, hogy adja fel, igazságtalan lett volna, de kétségbeesettek voltunk.

Ahogy teltek a hónapok, anyagi helyzetünk tovább romlott. Péter munkaóráit csökkentették, és nehezen boldogultunk. Kormányzati támogatásért folyamodtunk, de hosszú várólistára kerültünk. A stressz megviselte a kapcsolatunkat; gyakrabban veszekedtünk és éreztük a körülményeink súlyát.

Egy este, miközben egyedül ültem a kis lakásunkban, éles fájdalmat éreztem a hasamban. Pánikba estem, amikor rájöttem, hogy valami nincs rendben a babával. Péter rohant velem a kórházba, ahol az orvosok megerősítették, hogy koraszülésbe kezdtem. Kislányunk két hónappal korábban született meg, alig több mint másfél kilóval.

A kórházi számlák gyorsan felhalmozódtak, tovább növelve már amúgy is nyomasztó adósságainkat. Lányunknak, Lilinek hetekig az újszülött intenzív osztályon kellett maradnia. Minden nap meglátogattuk őt, tehetetlennek és bűnösnek érezve magunkat amiatt, hogy nem tudtunk neki stabil otthont biztosítani.

Erzsébet egy nap meglátogatott minket a kórházban, könnyeivel küszködve nézte Lilit az inkubátor üvegén keresztül. „Nagyon sajnálom,” suttogta. „Bárcsak többet tehetnék.”

Tudtuk, hogy jót akart, de ez nem változtatott a valóságunkon. Adósságban fuldokoltunk, egy szűkös lakásban éltünk, ami nem volt alkalmas gyermeknevelésre. A jövő kilátástalannak tűnt, és nem láttuk a kiutat a helyzetünkből.

Amikor Lili megerősödött és végre hazajöhetett, mindent megtettünk azért, hogy kis lakásunk működjön. A nappalit rögtönzött gyerekszobává alakítottuk át és próbáltunk pozitívak maradni az ő kedvéért. De az anyagi teher továbbra is nehezedett ránk.

Péter minden alkalommal vállalt plusz műszakokat, amikor csak tudott, de sosem volt elég. Elmaradtunk a bérleti díjjal és többször is kilakoltatási értesítést kaptunk. Az álmunk arról, hogy stabil otthont biztosítsunk Lilinek egyre távolabbinak tűnt minden egyes nappal.

Végül rájöttünk, hogy néha az élet nem úgy alakul, ahogy tervezzük. Minden erőfeszítésünk ellenére nem tudtunk jobb jövőt biztosítani lányunknak. Reménykedtünk benne, hogy egyszer majd javulni fognak a dolgok, de jelenleg egy küzdelmes és bizonytalan körforgásban ragadtunk.