Feláldoztam az otthonomat a gyerekeimért – most úgy érzem, elfelejtettek
– Anya, tényleg muszáj erről most beszélni? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben a telefonját nyomkodta. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre körül. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott halkan.
– Csak szeretném tudni, mikor jöttök át legközelebb – próbáltam halkan, de éreztem, hogy a hangom megremeg. – Olyan régen voltatok itt.
Zsófi sóhajtott. – Tudod, mennyi dolgom van. A gyerekek is betegek voltak. Majd jövő héten, jó?
Letette a telefont. Egyedül maradtam a konyhában, ahol minden túl kicsi volt: az asztal, a székek, még a kilátás is. Régen, amikor még a régi lakásomban laktam a Bartók Béla úton, minden más volt. Ott volt hely mindenkinek: karácsonykor együtt ültük körbe az asztalt, Andris fiam mindig hozott valami vicces ajándékot, Zsófi pedig sütött valamit. Most már csak emlékek maradtak.
A döntés, hogy eladom azt a lakást, nem volt könnyű. De amikor Andrisék bejelentették, hogy babát várnak és albérletben élnek Óbudán, Zsófiék pedig épphogy kijöttek a fizetésükből Újpesten, nem tudtam tétlenül nézni. Eladtam a lakást, vettem egy kis panelt Kelenföldön magamnak, a többi pénzt pedig szétosztottam közöttük. Azt mondták, hálásak lesznek érte örökké.
Az első hónapokban gyakran jöttek. Hozzám hozták az unokákat, együtt főztünk, beszélgettünk. De ahogy múlt az idő, egyre ritkábban csörrent meg a telefonom. Ha hívtam őket, mindig siettek valahova: edzésre vitték a gyerekeket, dolgozni mentek vagy épp csak fáradtak voltak.
Egyik este Andris hívott fel.
– Anya, ne haragudj, de most nem tudunk menni hétvégén. A gyerekeknek versenye lesz.
– Semmi baj – mondtam gyorsan. – Majd máskor.
De belül összeszorult a szívem. A lakásban minden este ugyanaz a csend fogadott. Néha órákig ültem az ablakban és néztem az utcát: hátha meglátom valamelyiküket. De sosem jöttek.
A szomszéd néni, Ilonka néni gyakran átjött beszélgetni.
– Tudja, Marika drága – mondta egyszer –, az ember sokszor többet ad, mint amennyit visszakap.
– De hát ők a gyerekeim – válaszoltam. – Értük éltem mindig is.
Ilonka néni csak megfogta a kezem.
Egyik nap elhatároztam, hogy én megyek át hozzájuk. Először Zsófiékhoz mentem Újpestre. Kopogtam az ajtón; Zsófi fáradtan nyitott ajtót.
– Anya! Nem szóltál előre…
– Gondoltam, megleplek titeket.
A lakásban káosz volt: játékok mindenhol, a tévében hangosan szólt egy rajzfilm. Az unokám odarohant hozzám.
– Mama! – kiáltotta és átölelt.
Zsófi félrehúzott.
– Anya, most tényleg nem alkalmas…
Éreztem, hogy útban vagyok. Egy óra múlva már indultam is haza.
Otthon ültem le újra az ablak elé. Vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam tőlük? Vagy csak az élet ilyen? Az önfeláldozás ára a magány?
Egyik este Andris felhívott.
– Anya… te jól vagy?
– Persze – hazudtam –, minden rendben.
De Andris hallgatott egy pillanatig.
– Tudod… néha eszembe jut, mennyit tettél értünk. Csak… annyira rohanunk mindig…
– Tudom – mondtam halkan –, de néha jó lenne csak együtt lenni.
A vonal végén csend volt.
Azóta próbálok új életet kezdeni ebben a kis lakásban. Eljárok Ilonka nénivel sétálni a Feneketlen-tóhoz, néha beülünk egy cukrászdába is. De esténként még mindig hiányzik a családom közelsége.
Vajon tényleg ennyi lenne? Feladjuk mindazt, amink van azokért, akiket szeretünk – aztán végül magunk maradunk? Vagy még van remény arra, hogy újra megtaláljuk egymást?