Hétvégi Rab: Nincs Pihenés az Anyóséknál
– Már megint itt vagyunk? – motyogtam magam elé, miközben Eszter a kocsiban a táskáit igazgatta. A szombat reggel hűvös volt, a levegőben mégis ott vibrált valami feszültség. A ház előtt már ott állt az apósom, László, karba tett kézzel, mintha csak azt várná, mikor szállok ki végre.
– Szia, Tamás! – köszönt rám túlzott lelkesedéssel. – Jó, hogy jöttél! Képzeld, elromlott a csap a fürdőben, meg kéne nézni. Meg aztán a kertben is ráférne egy kis gereblyézés.
Eszter rám nézett bocsánatkérő szemekkel. – Majd segítek neked – suttogta halkan, de tudtam, hogy ebből úgyis az lesz, hogy ő bent marad beszélgetni az anyjával, Marikával, én meg kint maradok Lászlóval.
A hétköznapjaim is fárasztóak voltak: egész héten dolgoztam a könyvelőirodában, ahol mindenki csak panaszkodott és sosem volt elég a fizetés. A hétvége volt az egyetlen reményem arra, hogy végre egy kicsit magam lehessek. Ehelyett minden szombaton és vasárnap ugyanaz a forgatókönyv: meghívnak ebédre, majd jönnek a feladatok. „Csak egy kis segítség kellene” – mondják mindig.
A fürdőszobában térdeltem a hideg csempén. László ott állt mögöttem, és minden mozdulatomat figyelte.
– Tudod, Tamás, én már nem bírom ezeket a dolgokat – sóhajtott fel. – Jó, hogy van egy férfi a családban.
Éreztem a gyomromban a görcsöt. Vajon tényleg csak ennyit jelentek nekik? Egy kétkezi munkást?
Közben Marika hangja szűrődött be a konyhából:
– Eszterkém, nem akarod megtanulni végre ezt a rétes receptet? Nem mindig Tamásnak kellene mindent csinálnia!
Eszter hangja bizonytalanul csengett:
– Majd egyszer, anya… Most inkább beszélgessünk.
Délutánra már teljesen kimerültem. A csapot sikerült megjavítani, de László újabb ötlettel állt elő:
– Ha már itt vagyunk, le kéne festeni azt a kerítést is. Tudod milyen régóta halogatjuk!
– Laci bácsi, talán majd jövő héten… – próbáltam tiltakozni.
– Ugyan már! Egy délután alatt megvan. Eszter is segít majd! – nézett jelentőségteljesen a lányára.
Eszter zavartan lesütötte a szemét. Tudtam, hogy nem akar konfliktust. Mindig azt mondja: „Ők csak így mutatják ki a szeretetüket.” De én egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy gép.
Este vacsora közben Marika megjegyezte:
– Olyan szerencsések vagyunk, hogy Tamás ilyen ügyes fiú. Bezzeg az én férjem sosem volt ilyen szorgalmas!
László nevetett:
– Hát igen, nélküle már rég összedőlt volna ez a ház!
Nevettem velük együtt, de belül sírtam. Vajon észreveszi valaki, hogy én is elfáradok? Hogy nekem is szükségem lenne egy kis törődésre?
Aznap este Eszterrel hazafelé menet csendben ültünk az autóban. Végül ő törte meg a csendet:
– Sajnálom, Tamás. Tudom, hogy sok ez neked… De ők tényleg szeretnek téged.
– Szeretnek? – kérdeztem keserűen. – Vagy csak kihasználnak?
Eszter nem válaszolt. Csak nézett maga elé.
A következő hétvégén már előre szorongtam. Amikor megérkeztünk, László már várt egy listával:
- Fűnyírás
- Villanykapcsoló csere
- Polc felszerelés a spájzban
- Kutyaház javítás
– Ezeket gyorsan letudjuk! – mondta derűsen.
Éreztem, ahogy minden energiám elszáll. Próbáltam nemet mondani:
– Laci bácsi, most tényleg nagyon fáradt vagyok…
De csak legyintett:
– Ugyan már! Egy fiatalembernek ez semmi!
Aznap este otthon kiborultam Eszterre:
– Nem bírom tovább! Ez nem normális! Nekem is kellene pihenni! Miért nem tudsz te is kiállni mellettem?
Eszter sírva fakadt:
– Én csak nem akarom megbántani őket…
Napokig feszült volt köztünk a hangulat. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Egyik este anyám hívott telefonon.
– Fiam, miért vagy ilyen levert? – kérdezte aggódva.
Elmeséltem neki mindent.
– Tamás, ne hagyd magad! Mondd meg nekik szépen, hogy te is emberből vagy!
Egy hét múlva újra ott álltam Lászlóék háza előtt. Már előre eldöntöttem: most kiállok magamért.
– Laci bácsi – kezdtem határozottan –, nagyon szívesen segítek néha-néha, de nekem is szükségem van pihenésre. Kérlek, értsétek meg!
László meglepődött. Marika is kijött a konyhából.
– Hát… ha így érzed… – mondta végül László halkan.
Eszter odalépett hozzám és megszorította a kezem.
Azóta lassan változik minden. Néha még mindig kérnek segítséget, de már nem érzem magam rabszolgának. Eszter is bátrabb lett.
De vajon hány magyar férfi él még mindig ebben a csapdában? Hányan mernek végül kiállni magukért? És vajon tényleg ennyire nehéz lenne kimondani: „Most én jövök”?