Az unokám eltűnik a szemem előtt: Megmenthetem-e őt a családi tragédiától?
– Emma, gyere már vacsorázni! – kiáltotta a lányom, Zsuzsa, miközben a konyhában idegesen csörömpölt a tányérokkal. A hangja éles volt, mint a kés, és a levegőben vibrált a feszültség. Én az asztalnál ültem, és figyeltem, ahogy az unokám, Emma lassan, szinte nesztelenül besétált a szobába. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, az arca beesett volt, és a mozdulatai mintha egy idegené lettek volna.
– Nem vagyok éhes – suttogta Emma, és leült velem szemben. A húga, Lili már ott ült, és gúnyosan elhúzta a száját.
– Persze, te sosem vagy éhes – szólt oda Lili. – Csoda, hogy még látszol.
Zsuzsa fáradtan sóhajtott, és leült mellém. A férje, Gábor még nem ért haza a munkából. Az asztalnál csend telepedett ránk, csak a kanál koppanása hallatszott néha. Próbáltam Emmára mosolyogni, de ő lesütötte a szemét.
Aznap este, amikor Zsuzsa elment zuhanyozni, és Lili is eltűnt a szobájában, Emma odajött hozzám. Leült mellém a kanapéra, és halkan megszólalt:
– Mama, te is azt hiszed, hogy velem van a baj?
A szívem összeszorult. Megsimogattam a haját.
– Nem hiszem ezt, kicsim. De látom, hogy valami bánt. Elmondod nekem?
Emma csak megrázta a fejét. – Úgysem értenéd meg. Senki sem érti.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. A gondolataim nem hagytak nyugodni: vajon mit titkol Emma? Miért lett ennyire magába zárkózott? Régen mindig hozzám bújt, mesélt az iskoláról, a barátairól. Most viszont mintha falat húzott volna maga köré.
Másnap reggel Zsuzsa idegesen pakolta Emma táskáját.
– Már megint nem írtad meg a házidat? – kérdezte élesen.
– Nem volt kedvem – felelte Emma halkan.
– Hogy akarsz így gimibe menni? Hogy lesz belőled valami? – Zsuzsa hangja remegett az indulatoktól.
Emma csak állt némán, és én láttam rajta: legszívesebben elszaladna innen. De nem mozdult.
Amikor Zsuzsa elment dolgozni, és Lili iskolába indult, Emmával kettesben maradtunk. Megpróbáltam beszélgetni vele.
– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz – mondtam neki halkan. – Bármi bánt, elmondhatod nekem.
Emma rám nézett, és mintha könny csillant volna a szemében.
– Mama… néha azt érzem, hogy jobb lenne eltűnni innen. Senkinek sem hiányoznék igazán.
A szívem kihagyott egy ütemet. Megfogtam a kezét.
– Ne mondj ilyet! Nagyon fontos vagy nekünk. Nekem te vagy a mindenem!
Emma csak vállat vont. – Anyu mindig csak kiabál velem. Lili utál. Apa sosem ér rá… Te vagy az egyetlen, aki még kedves hozzám.
Próbáltam erős maradni előtte, de belül sírtam. Vajon hol rontottuk el? Miért nem tudunk boldog család lenni?
Aznap délután Zsuzsa hazaért, és rögtön Emmát kezdte faggatni:
– Miért nem etted meg az uzsonnádat? Már megint visszahoztad! Nézz magadra! Csont és bőr vagy!
Emma csak hallgatott. Zsuzsa egyre hangosabb lett.
– Ha így folytatod, beviszlek orvoshoz! Nem fogom nézni, ahogy tönkreteszed magad!
Ekkor közbeléptem.
– Zsuzsa, kérlek… Próbálj meg vele beszélgetni kiabálás helyett! Látod, hogy szenved!
Zsuzsa rám nézett dühösen.
– Te mindig csak véded! Mindig csak neki adsz igazat! Nem csoda, hogy ilyen lett!
A levegő megfagyott köztünk. Emma felpattant és elszaladt a szobájába.
Aznap este Gábor is hazajött végre. Próbáltam vele beszélni Emmáról.
– Gábor, aggódom Emmáért. Nagyon rosszul van lelkileg is… fizikailag is.
Gábor fáradtan legyintett.
– Majd kinövi. Minden kamasz ilyen.
De én tudtam: ez nem csak kamaszkori hiszti. Emma tényleg eltűnik a szemünk előtt.
Egyik este Emma eltűnt otthonról. Órákig kerestük: Zsuzsa sírt, Gábor dühöngött. Végül a közeli parkban találtam rá: egy padon ült összegömbölyödve.
Leültem mellé.
– Miért jöttél el otthonról? – kérdeztem halkan.
Emma rám nézett könnyes szemmel.
– Nem bírom tovább… Mindenki csak kiabál velem vagy kinevet… Úgy érzem, sosem leszek elég jó nekik.
Átöleltem őt.
– Szeretlek téged úgy, ahogy vagy! És segíteni fogok neked! Nem hagylak magadra!
Hazavittük Emmát. Másnap beszéltem Zsuzsával: kértem, hogy menjenek el együtt pszichológushoz. Először tiltakozott, de végül belement.
Most minden nap aggódva figyelem Emmát: lassan javul az állapota, de még mindig törékeny és félénk. A családunkban még mindig sok a feszültség – de legalább már beszélünk róla.
Néha azon gondolkodom: vajon mit tehettem volna másképp? Vajon tényleg segítek Emmának – vagy csak újabb sebeket okozok neki azzal, hogy beleavatkozom? Ti mit tennétek a helyemben?