„Amikor a család üzletté válik: A nap, amikor a bátyám pénzt kért apától egy fuvarért”
Győr egy kisvárosában nőttünk fel, ahol a család mindennél fontosabb volt. Arra tanítottak minket, hogy mindig figyeljünk egymásra, különösen a nehéz időkben. Így amikor apánk régi autója végleg felmondta a szolgálatot, és nem tudott eljutni a gyárba dolgozni, azt hittem, mindannyian összefogunk, hogy segítsünk neki. De ami ezután történt, arra sosem számítottam.
A bátyámnak, Péternek volt egy régi kisteherautója, amit ritkán használt. Bár kissé leharcolt volt, még mindig elég jól működött ahhoz, hogy valakit eljuttasson A pontból B pontba. Természetesen azt gondoltam, Péter felajánlja majd apának, legalább addig, amíg megengedhet magának valami jobbat. De Péternek más tervei voltak.
Az egyik este, amikor a vacsoraasztal körül ültünk, szóba került apa közlekedési problémája. Javasoltam, hogy Péter kölcsönözze oda apának a kisteherautóját egy időre. Péter rám nézett, majd apára, és azt mondta: „Eladhatom neked 1 millió forintért.”
A szoba elcsendesedett. Apa arca elkomorult. Már régóta küzdött az anyagiakkal, mióta a gyár csökkentette a munkaóráit, és 1 millió forint olyan összeg volt, amit egyszerűen nem tudott előteremteni. Nem hittem el, amit hallok. „Péter,” mondtam próbálva nyugodt maradni, „tudod, hogy apa ezt most nem engedheti meg magának.”
Péter vállat vont. „Ez egy korrekt ár a kisteherautóért,” válaszolta közömbösen. „Nem adhatom csak úgy oda.”
Düh és hitetlenség öntött el. Hogyan lehet ilyen hideg? Ez az apánk volt, az az ember, aki fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy gondoskodjon rólunk az évek során. Apára néztem, aki kisebbnek tűnt a szokásosnál, vállai lecsüggedtek a vereségtől.
Apa megpróbált alkudozni Péterrel, részletfizetést vagy némi ház körüli munkát ajánlva cserébe a kisteherautóért. De Péter hajthatatlan volt. Előre kérte a pénzt.
Az ezt követő napok feszültek voltak. Apának szomszédokra és barátokra kellett támaszkodnia, hogy eljusson a munkába, ami számára kényelmetlen és megalázó volt. Eközben Péter továbbra is az újabb autóját vezette, míg a régi kisteherautó kihasználatlanul állt az udvarában.
Újra próbáltam beszélni Péterrel, remélve, hogy felébreszthetem benne a családi hűséget. „Péter,” könyörögtem, „ez nem helyes. Apának szüksége van ránk.”
De Pétert nem hatotta meg. „Nekem is megvannak a saját kiadásaim,” mondta védekezően. „Nem vezetek jótékonysági intézményt.”
A helyzet mindannyiunkra rányomta a bélyegét. A családi összejövetelek kínossá és feszülté váltak. A beszélgetések akadoztak, kimondatlan feszültség lógott a levegőben. Kerültem Pétert, képtelen voltam ránézni anélkül, hogy ne érezzek dühöt és csalódottságot.
Apa végül összekuporgatott annyi pénzt, hogy vegyen egy régi autót egy szomszédtól, de a kár már megtörtént. Az a bizalom és összetartás, ami valaha jellemezte a családunkat, darabokra tört.
A mai napig küzdök azzal, hogy megértsem Péter döntését. Kapzsiság volt? Egy félreértett függetlenségi vágy? Bármi is volt az oka, olyan sebet ejtett a családunkon, ami talán sosem gyógyul be.
Végső soron nem csak az autóról vagy a pénzről van szó. Arról szól, mit jelent családnak lenni és milyen könnyen megtörhetnek ezek a kötelékek, ha elfelejtjük, hogy néha egymás segítése fontosabb bármilyen anyagi haszonnál.