Amikor apámat otthonba vittem: Kételyek, vádak és a szeretet határai

– Hogy tehetted ezt vele, Anna? – ordította a nővérem, Zsuzsa, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. Az ablakon túl a novemberi eső szüntelenül kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná. A hangja visszhangzott bennem, minden szó egy újabb tőrdöfés volt.

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, a teáscsészém felett, és próbáltam visszatartani a sírást. Apám, Lajos, két napja költözött be a zuglói idősek otthonába. Azóta minden percben azt kérdezem magamtól: vajon elárultam őt?

Az egész tavaly kezdődött, amikor anya meghalt. Apám akkor már nehezen mozgott, gyakran elfelejtette, hova tette a szemüvegét vagy hogy evett-e már aznap. Eleinte csak apró dolgok voltak – egy eltévedt villamosjegy, egy elfelejtett név –, de aztán egyre súlyosabbá váltak. Egy este felhívott a szomszéd, hogy apám pizsamában sétál az utcán. Akkor ijedtem meg igazán.

– Anna, nem hagyhatod magára! – mondta akkor Zsuzsa is, de ő vidéken él, három gyerekkel és egy beteg férjjel. Én Budapesten dolgozom könyvelőként, reggeltől estig. Próbáltam mindent: gondozónőt fogadtam, bevásároltam neki, hétvégente főztem rá. De egyre többször történt baj.

Egyik este apám elesett a fürdőszobában. A mentők vitték el. Ott ültem mellette a kórházi ágyon, ő pedig csak annyit mondott: – Kislányom, ne haragudj rám…

Akkor döntöttem el. Nem tudom tovább egyedül megoldani. Nem akarom, hogy baja essen. De amikor kimondtam Zsuzsának: – Szerintem apát otthonba kellene vinni –, mintha villám csapott volna közénk.

– Te csak le akarod rázni magadról! – vágta a fejemhez. – Mi lesz vele ott? Idegenek között?

De én láttam apámon a félelmet és a zavart. Láttam, ahogy egyre inkább elveszíti önmagát. És láttam magamon is: ahogy fáradtabb vagyok, ingerlékenyebb, ahogy már nem tudok türelmesen válaszolni neki.

Az otthonban tiszta szoba várta. Az ápolónő kedvesen mosolygott rá.
– Lajos bácsi, örülünk, hogy itt van! – mondta.
Apám csak bólintott. A szemében valami megtört.

Az első napokban minden este felhívtam. Néha felvette, néha nem találta meg a telefont. Amikor beszéltünk, mindig ugyanazt kérdezte:
– Mikor jössz értem haza?

Mit mondhattam volna? Hogy soha többé nem jön haza? Hogy ez most már az ő otthona?

A családunkban mindenki másképp dolgozta fel anyám halálát. Zsuzsa haraggal, én bűntudattal. A bátyám, Gábor, inkább hallgatott. Ő csak annyit mondott:
– Anna, te vagy hozzá a legközelebb. Neked kell eldöntened.

De amikor apám szobájában ültem az otthonban, és néztem az ablakon át a kopasz fákat, úgy éreztem magam, mint egy áruló.

Egyik délután Zsuzsa beállított hozzám.
– Meglátogattad ma apát? – kérdezte hidegen.
– Igen – feleltem halkan.
– És mit mondott?
– Azt kérdezte, mikor megy haza…
– Látod? Még mindig reménykedik! – kiáltotta Zsuzsa.

Nem bírtam tovább.
– És szerinted mi lenne jobb? Ha egyedül lenne otthon? Ha megint elesne? Ha valami baj történne vele?
– Legalább otthon lenne! – sírt Zsuzsa.

A szavak között ott volt minden kimondatlan fájdalom: hogy egyikünk sem tudja visszahozni anyát; hogy egyikünk sem tudja megállítani az időt; hogy mindannyian félünk attól, hogy egyszer majd velünk is ez történik.

Az otthonban lassan megszokta az új rendet. Barátkozott egy másik lakóval, Pista bácsival. Néha együtt sakkoztak az ebédlőben. De amikor elbúcsúztam tőle látogatáskor, mindig ugyanazt mondta:
– Vigyázz magadra, kislányom…

A bűntudat nem múlt el. Minden este azon gondolkodom: vajon tényleg ezt kellett tennem? Vajon tényleg jobb neki így? Vagy csak magamat mentettem?

A családunkban azóta is feszültség van. Zsuzsa ritkábban hív fel. Gábor még mindig hallgat. Én pedig minden hétvégén megyek apámhoz: viszek neki házi pogácsát, beszélgetünk az unokákról, néha együtt sétálunk az udvaron.

De amikor eljövök tőle, mindig úgy érzem: valamit örökre elvesztettem.

Talán sosem fogom megtudni, mi lett volna a helyes döntés. Talán nincs is jó válasz erre.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet-e bocsátani magunknak egy ilyen döntést? Vajon tényleg az számít csak, hogy hol van valaki – vagy az is, hogy mennyire szeretjük?