A fáradtság jogán – Egy este, amikor minden összetört

– Már megint késel, Gábor! – csattant fel Éva hangja, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. Az előszobában még érződött a rántott hús illata, de a hangulat már rég nem volt otthonos. A cipőm sarka koppant a kövön, ahogy próbáltam minél halkabban belépni, de Éva már ott állt a konyhaajtóban, karba tett kézzel.

– Bocsánat, Évi, de ma is túlóráztam. A daru megint lerobbant, és a főnök nem engedett el – próbáltam magyarázkodni, de tudtam, hogy ez már nem számít. Minden nap ugyanaz a lemez.

– Mindig csak a munka! És mi? A gyerekek? – kérdezte, hangja remegett a feszültségtől. A két lányom, Zsófi és Lilla, némán ültek az asztalnál, egyikük sem mert rám nézni.

Leültem az asztalhoz, próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy az arcomra fagyott a fáradtság. A kezem remegett, amikor a villát felemeltem. Éva leült velem szemben, szemeiben harag és csalódottság keveredett.

– Nem lehetne egyszer csak… otthon lenni? – suttogta halkan.

– Próbálok… tényleg próbálok – mondtam, de a hangom halkabb volt, mint szerettem volna. A gyerekek némán kanalazták a levest. Zsófi tizenhárom éves, mostanában egyre többet zárkózik be a szobájába. Lilla még csak nyolc, de már most érzi a feszültséget.

A vacsora csendben telt. Mindenki kerülte egymás tekintetét. Aztán Éva hirtelen felpattant.

– Elég! Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget! – kiáltotta, majd kiviharzott a konyhából.

Ott maradtam a két lányommal. Zsófi rám nézett, szemében könnyek csillogtak.

– Apa… miért veszekszetek mindig? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a mellkasomat szorítja valami láthatatlan kéz. Az egész napos munka után csak egy kis nyugalomra vágytam volna. De itthon sem találtam meg.

A munka a kikötőben embert próbáló. Hajnalban kelek, sötétben indulok el. A daruk zaja, a rakodók kiabálása, az állandó rohanás… Néha úgy érzem, mintha egy gép lennék. A főnököm, Sándor mindig azt mondja: „Gábor, te vagy az egyik legjobb emberem! De ne feledd, itt nincs helye gyengeségnek.”

De én már nem vagyok biztos benne, hogy bírom még ezt a tempót.

Aznap este Éva nem jött vissza. A lányokat lefektettem, majd leültem a kanapéra. A lakás csendje szinte fájt. Elővettem egy sört, de még azt sem volt kedvem meginni. Csak ültem ott és bámultam magam elé.

Eszembe jutott apám. Ő is egész életében dolgozott: villanyszerelő volt egy gyárban. Soha nem panaszkodott. Anyám mindig azt mondta: „Egy férfi nem lehet fáradt.” Vajon én is ezt tanítom most a lányaimnak? Hogy apa mindig erős kell legyen? Hogy nincs joga pihenni?

Éva késő este jött haza. Csendben levetkőzött, majd leült mellém.

– Sajnálom – mondta halkan –, csak… néha úgy érzem, mintha már nem is lennél itt velünk.

– Én is sajnálom – válaszoltam –, de néha úgy érzem, mintha már nem is lennék önmagam.

Sokáig ültünk így csendben. Aztán Éva megszorította a kezem.

– Gábor… beszélj velem! Mondd el, mi bánt!

De mit mondhattam volna? Hogy félek? Hogy néha legszívesebben csak eltűnnék egy hétre valahová? Hogy elegem van abból, hogy mindig mindenkinek meg kell felelnem?

– Fáradt vagyok – suttogtam végül. – Nagyon fáradt.

Éva szemében könnyek jelentek meg.

– Én is – mondta.

Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy talán mégis van remény. Talán ha végre kimondjuk az igazat egymásnak… Talán ha végre elismerjük: mindannyian elfáradhatunk néha.

De vajon tényleg van jogunk fáradtnak lenni ebben az országban? Egy magyar férfinak? Egy magyar anyának? Vagy csak csendben kell tűrnünk tovább?

Ti mit gondoltok? Van jogunk kimondani: elég volt?