A huszadik évfordulónk estéje: Amikor minden megváltozott
– Gábor, hol vagy már? – kérdeztem a telefonba, miközben a kezem remegett az idegességtől. A pincér már harmadszor jött oda hozzám, hogy elnézést kérjen a várakozás miatt. A gyertyafényes asztalnál ültem egyedül, az ablak mellett, ahonnan ráláttam a pécsi főtér esti forgatagára. A szívem hevesen vert, minden perc egyre hosszabbnak tűnt.
Aztán végre felvette. – Ildikó, beszélnünk kell – mondta halkan, és abban a pillanatban tudtam, hogy valami végérvényesen megváltozott.
– Mi történt? Hol vagy? – próbáltam visszafogni a hangomat, de a pánik már átszivárgott rajta.
– Nem jövök ma este. Sajnálom. Nem tudom tovább csinálni ezt… – hangja remegett, mintha ő is szenvedne.
– Mit nem tudsz csinálni? Gábor, ma van a huszadik évfordulónk! – szinte kiabáltam, de a körülöttem ülők csak egy pillanatra néztek rám, majd visszatértek a saját beszélgetéseikhez.
– Van valaki más – mondta végül. – Fiatalabb nálad. Szerelmes vagyok belé. Nem akartam így elmondani, de… nem bírom tovább hazudni neked.
A világ megállt. A pohár a kezemben megremegett, majd lassan visszatettem az asztalra. A pincér odalépett: – Minden rendben, asszonyom?
– Nem… semmi sincs rendben – suttogtam.
Aztán csak ültem ott, mint egy szobor. Az asztalon ott feküdt a kis doboz: egy ezüst kulcstartó, rajta gravírozva: „2004.06.12.” – az esküvőnk napja. Egy hónapja terveztem ezt az estét, minden részletet előre egyeztettem. Ugyanazt a desszertet rendeltem volna neki, amit tizenöt éve is ettünk: málnás túrótortát.
Hazafelé menet az utcán sírtam. Az emberek elfordították a fejüket, mintha szégyen lenne sírni egy júniusi estén. Otthon csend fogadott. A lányom, Dóri már aludt, de fiam, Marci még fent volt.
– Anya, miért vagy ilyen későn itthon? Apa hol van? – kérdezte álmosan.
– Apa… nem jön haza ma este – mondtam halkan.
Aznap éjjel alig aludtam. Gábor csak hajnalban jött haza, összepakolt néhány ruhát és szó nélkül távozott. Másnap reggel Dóri zokogva kérdezte: – Miért ment el apa? Mit csináltunk rosszul?
Nem tudtam válaszolni neki. Csak öleltem őket, miközben belül darabokra hullottam.
A következő hetekben mindenki beszélt rólunk a házban. A szomszédasszonyok suttogtak a lépcsőházban: – Hallottad? Gábor elhagyta Ildikót egy huszonévesért… Szegény asszony!
Anyám naponta hívott: – Ildikó, nem engedheted meg magadnak ezt a gyengeséget! Gondolj a gyerekekre! De én csak sírtam és sírtam.
Egy este Marci dühösen vágta be maga mögött az ajtót: – Utállak! Miért nem tudtad megtartani apát?
Ez fájt talán a legjobban. Hogy én lettem a hibás mindenkinek. Hogy az én szeretetem kevés volt ahhoz, hogy megtartsam azt az embert, akivel húsz évig éltem együtt.
A munkahelyemen is mindenki kerülte a témát. Az irodában csend lett körülöttem; csak Zsuzsa mert odajönni hozzám egy kávészünetben:
– Ildi, ha beszélgetni akarsz… itt vagyok.
– Köszönöm – suttogtam könnyes szemmel.
Egy este Gábor felhívott: – Szeretném látni a gyerekeket. Kérlek, ne nehezítsd meg nekem…
– Nehezíteni? Te hagytál el minket! – kiabáltam rá. – Én vagyok az, aki minden este összeszedi magát miattuk!
– Sajnálom… tényleg sajnálom – mondta halkan.
Aztán letette.
Hetek teltek el így: nappal dolgoztam, este próbáltam erős lenni a gyerekek előtt. De amikor elaludtak, órákig bámultam a plafont és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit? Tényleg ennyire öregnek látszom már?
Egy nap Dóri odabújt hozzám:
– Anya, ugye nem fogsz minket is elhagyni?
– Soha! – öleltem magamhoz őket.
Aztán lassan elkezdtem újra élni. Elmentem fodrászhoz, vettem magamnak egy új ruhát. Zsuzsával beültünk egy kávéra a Széchenyi térre. Először éreztem azt, hogy talán egyszer újra boldog lehetek.
De minden este ott motoszkált bennem a kérdés: vajon képes leszek-e valaha újra bízni valakiben? Vagy örökre bennem marad ez a seb?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni?