A nővérem mindent feláldozott a gyerekeiért, de amikor beteg lett, egyedül maradt

– Miért nem jöttök el hozzá? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a nővérem, Katalin gyógyszereit rendezgettem. A vonal másik végén csend volt. Csak a háttérben hallottam egy tévéműsor hangját, aztán végül megszólalt Zsófi, Katalin legidősebb lánya.

– Anya mindig csak elvárt tőlünk. Most… most nem tudom, mit mondjak. Sokat dolgozom. – A hangja fáradt volt, de inkább közönyös, mint szomorú.

Letettem a telefont. A kezem remegett. Katalin a szobában feküdt, arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. Gyerekkorunkban ő volt az erősebb, a vidámabb. Mindig ő védett meg engem az iskolában, ő állt ki mellettem, amikor apánk kiabált. Most viszont én voltam az egyetlen, aki mellette maradt.

Katalin három gyereket nevelt fel egyedül, miután a férje, Gábor elhagyta őket egy fiatalabb nőért. Akkoriban mindenki csodálta az erejét: reggelente hajnalban kelt, hogy elkészítse a reggelit, napközben dolgozott a helyi könyvtárban, este pedig tanult velük. Soha nem panaszkodott – legalábbis előttük nem. Nekem néha elsírta magát, amikor már mindenki aludt.

Most azonban, amikor a rák hirtelen lecsapott rá, mintha mindenki megfeledkezett volna róla. A gyerekei – Zsófi, Balázs és Petra – mindhárman Budapesten éltek. Eleinte még küldtek üzeneteket: „Kitartás, anya!”, „Szeretünk!”, de ahogy telt az idő és Katalin állapota romlott, egyre ritkábban jelentkeztek.

Egyik este Katalin felébredt a félálomból és rám nézett.

– Szerinted haragszanak rám? – kérdezte halkan.

– Miért haragudnának? – próbáltam mosolyogni.

– Talán túl sokat vártam tőlük. Talán túl szigorú voltam. – A hangja megtört volt.

Nem tudtam mit mondani. Emlékeztem rá, mennyit dolgozott azért, hogy mindent megadjon nekik. De azt is tudtam, hogy néha túl magasra tette a mércét: kitűnő bizonyítványokat várt el, sosem engedte meg nekik, hogy lazítsanak. Talán emiatt éreztek most távolságot.

A faluban mindenki tudta, hogy Katalin beteg. A szomszédok néha hoztak levest vagy süteményt, de legtöbbször csak sajnálkozva néztek ránk az utcán. Egyik nap bejött hozzánk Marika néni.

– Drága Ilona – fordult hozzám –, hol vannak a gyerekek? Egy ilyen jó asszonyt így magára hagyni…

Nem tudtam válaszolni. Csak lesütöttem a szemem.

A napok egyre nehezebbek lettek. Katalin már alig evett valamit. Néha hallucinált: azt hitte, hogy Zsófi ül az ágya mellett és mesél neki az unokákról. Ilyenkor csak csendben sírtam a konyhában.

Egyik este Balázs végre felhívott.

– Ilona néni… – kezdte bizonytalanul –, nem tudom… Anya mindig azt akarta, hogy erősek legyünk. Most úgy érzem, ha idejövök és látom így… mintha elárulnám azt az erőt.

– Az igazi erő most az lenne, ha itt lennél – mondtam halkan.

De nem jött el.

Katalin állapota gyorsan romlott. Az utolsó napokban már csak suttogni tudott.

– Szerettem őket… mindennél jobban…

Az utolsó éjszakán ott ültem mellette. Fogtam a kezét és hallgattam a légzését. Hajnalban elment.

A temetésen végül mindhárom gyereke megjelent. Zsófi sírt, Balázs mereven nézett maga elé, Petra pedig csak állt némán. A pap beszélt Katalin önfeláldozásáról és szeretetéről. De én csak arra tudtam gondolni: vajon mi történt velünk? Hogyan lehet az, hogy valaki egész életében mindent odaad másokért – és amikor szüksége lenne rájuk, egyedül marad?

A temetés után Zsófi odajött hozzám.

– Sajnálom… Nem tudtam… Nem voltam elég bátor…

Átöleltem őt. Nem haragudtam rájuk – csak végtelen szomorúságot éreztem.

Most itt ülök Katalin üres házában és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet túl sokat várni attól, akit szeretünk? Vagy csak félünk szembenézni a fájdalommal? Ti mit gondoltok erről? Vajon megbocsátható az ilyen távollét?