Amikor Senki Sem Vár Otthon: Egy Elveszett Család Árnyékában

– Hol vannak? – suttogom magam elé, miközben a kórházi ágyon ülök, a zöld műanyag táskám szorongatva. A nővér, Ágnes, már harmadszor jön be hozzám, hogy megkérdezze, mikor jönnek értem. – Biztosan csak késnek – mondom neki halkan, de a hangom remeg. Tudom, hogy hazudok. Már órák óta tudom.

Az agyvérzés után minden megváltozott. Azelőtt én voltam az, aki mindig segített másokon – a neurológiai osztályon dolgoztam nővérként a Szent Imre Kórházban. Most viszont én vagyok az, akit ápolni kell. És most, amikor végre kiengednének, senki sem jön értem. Anyám nem hívott fel, az öcsém, Gábor nem írt üzenetet. A feleségem, Zsuzsa… ő már hónapokkal ezelőtt elköltözött a lányunkkal, Annával.

A telefonom kijelzője üres. Egyetlen értesítés sincs rajta. Próbálok visszaemlékezni, mikor romlott el minden. Talán amikor apám meghalt három éve. Akkor kezdődtek a veszekedések Gáborral az örökség miatt. Anyám engem hibáztatott, amiért nem tudtam összetartani a családot. Zsuzsa pedig egyre többször mondta: „Nem vagy itt velünk, csak a munkádnak élsz.”

Most itt vagyok, egyedül. Ágnes végül leül mellém.
– Sándor, biztosan nem tudok hívni valakit? Egy barátot?
– Nincs kit – felelem halkan.

A szégyen és a harag keveredik bennem. Hogy lehet az, hogy egy egész életnyi törődés után most senki sem vár rám? Az ablakon kinézve látom, ahogy másokat ölelnek, csomagokat cipelnek nekik. Én csak ülök és várok.

Végül taxit hívnak nekem. A sofőr, egy idősebb férfi, Laci bácsi, próbál beszélgetni velem.
– Hosszú volt a kórház?
– Igen – mondom röviden.
– És most haza? Várják otthon?
– Nem igazán – válaszolom, és érzem, hogy elcsuklik a hangom.

A lakás üresen vár. A falakon még ott vannak Anna rajzai, de a gyerekszoba már üres. Zsuzsa mindent elvitt. A hűtőben csak egy doboz tej és néhány fonnyadt alma van. Leülök az asztalhoz és előveszem a régi családi albumot. Nézem a képeket: Gáborral gyerekkorunkban a Balatonnál; anyám mosolyog; Zsuzsa és én az esküvőnk napján; Anna első születésnapja.

Mi történt velünk? Hogy jutottunk idáig?

Másnap reggel csörög a telefonom. Anyám az.
– Sándor? Hazaértél?
– Igen.
– Jó… csak gondoltam… szólj majd, ha kell valami.
A hangja hideg és távoli. Nem kérdezi meg, hogy vagyok.

Napokig csak fekszem és nézem a plafont. Próbálok írni Zsuzsának: „Sajnálom mindent.” Nem válaszol. Gábornak is írok: „Beszélhetnénk?” Ő sem reagál.

Egyik este kopogtatnak. A szomszédom, Marika néni áll az ajtóban egy tál meleg levessel.
– Hallottam, hogy hazajöttél – mondja kedvesen. – Tudod, ha kell valami… szólj nyugodtan.
A könnyeim kicsordulnak.

Hetek telnek el így. Próbálok visszatérni a régi életemhez, de már nem megy úgy semmi. A munkahelyemre visszahívnak részmunkaidőben – de mindenki furcsán néz rám. Mintha már nem lennék ugyanaz az ember.

Egy nap levelet kapok Annától. Gyerekbetűkkel írja: „Apa! Hiányzol! Mikor látlak?”
Ez az egyetlen fény ebben a sötétben.

Elhatározom, hogy változtatok. Felhívom Gábort újra.
– Gábor… beszélhetnénk?
Hosszú csend.
– Mit akarsz?
– Sajnálom… mindent elrontottam…
– Most már mindegy – mondja ridegen.
– Nem mindegy! Nem akarom így befejezni!

Aztán leteszi.

Anyámhoz is elmegyek egy vasárnap délután. Ő az ablakból néz ki rám.
– Minek jöttél?
– Hogy bocsánatot kérjek…
– Késő – mondja halkan.

Hazafelé menet azon gondolkodom: tényleg késő? Lehet még valaha újrakezdeni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Anna levele ott van az asztalon. Talán miatta érdemes próbálkozni tovább.

Vajon hányan érzik magukat ennyire egyedül ebben az országban? És vajon tényleg lehet-e megbocsátani – magunknak és másoknak?