Ebéd hitelre: Amikor Jóska megtanított, hogy a bizalom ára van

– Laci, figyelj már, elfelejtettem a pénztárcámat otthon – szólt oda Jóska a sorban állva a gyári menzán. Az arca vörös volt, a hangja halkabb a szokásosnál. – Tudnál segíteni? Majd holnap visszaadom.

Azt hiszem, akkor még nem is gondoltam bele, mennyire természetesnek vettem ezt a kérést. Jóska volt az, akivel együtt cigiztünk a hátsó udvaron, akivel néha együtt panaszkodtunk a főnökre, és akivel néha még focizni is elmentünk munka után. Egy pillanatig sem haboztam. – Persze, semmi gond – mondtam, és már nyúltam is a pénztárcámért.

Aznap este otthon ültem a konyhában, néztem, ahogy az asszony, Éva vacsorát főz. – Megint túlóráztál? – kérdezte fáradtan. – Igen – feleltem –, de legalább jó volt a hangulat. Jóska megint elfelejtette a pénztárcáját, én fizettem neki ebédet. – Hm – mondta Éva, és egy pillanatra rám nézett. – Remélem, visszaadja.

Másnap reggel Jóska csak intett nekem a folyosón. Nem hozta szóba az ebédet. Gondoltam, biztos elfelejtette. Harmadnap már kicsit feszengtem, amikor újra együtt álltunk sorba. – Laci, ne haragudj, ma is segítenél? Valahogy megint otthon maradt a pénztárcám… – kérdezte.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. De nem akartam kellemetlenkedni. – Persze – mondtam újra, de már nem volt olyan könnyed a hangom.

Így ment ez egy héten át. Minden nap én fizettem Jóska ebédjét. Aztán pénteken délután odamentem hozzá a szekrényekhez. – Figyelj már, Jóska, tudod… az ebédeket… – kezdtem óvatosan.

– Ja persze! – vágott közbe gyorsan. – Tudod, most kicsit szűkösen vagyok, de jövő héten mindent rendezek.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg ilyen nehéz helyzetben van-e Jóska, vagy csak kihasználja a helyzetet. Otthon Éva már várta a választ: – Mi volt? Visszaadta?

– Nem – mondtam halkan. – Azt mondta, majd jövő héten.

Éva sóhajtott. – Laci, te mindig mindenkiben bízol. De nem mindenki érdemli meg.

A következő héten Jóska már kerülte a tekintetemet. Az ebédlőben mással ült le enni. Aztán hallottam a többiektől: – Te is fizettél már neki ebédet? – kérdezte Zoli tőlem csendben.

– Hogyhogy? – kérdeztem vissza.

– Hát… múltkor tőlem is kért kölcsön. Meg Marcsitól is.

A gyomrom görcsbe rándult. Hirtelen minden világossá vált. Jóska nemcsak engem húzott be a csőbe.

Aznap délután összeszedtem minden bátorságomat és odamentem hozzá a dohányzóban.

– Jóska, beszélnünk kellene.

– Miről? – kérdezte flegmán.

– Az ebédekről. Meg arról, hogy nem csak tőlem kértél kölcsön.

Jóska arca elkomorult. – Most akkor te is ellenem vagy? Mindenki csak pénzt akar visszakapni! Hát nem értitek meg, hogy nehéz helyzetben vagyok?

– Megértem – mondtam halkan –, de legalább szólj őszintén. Nem azzal van bajom, hogy segítettem. Hanem hogy úgy érzem, kihasználtál.

Jóska csak legyintett és elfordult.

Aznap este Éva leült mellém a kanapéra. – Laci, tudod… néha muszáj határt húzni. Nem lehet mindig mindenkinek segíteni úgy, hogy közben magadat áldozod fel.

Sokáig forgolódtam éjjel az ágyban. Eszembe jutottak apám szavai: „A bizalom olyan, mint az üveg: ha egyszer megrepedt, sosem lesz már ugyanaz.”

Másnap reggel úgy mentem be dolgozni, hogy eldöntöttem: mostantól jobban odafigyelek arra, kinek adok bizalmat és pénzt is.

A gyárban persze mindenki beszélt már Jóska „trükkjeiről”. A főnök végül behívta őt egy beszélgetésre. Azóta ritkán látom őt a menzán.

De bennem valami végleg megváltozott. Már nem hiszem azt vakon, hogy minden kolléga családtag is egyben. És bár még mindig segítek annak, aki tényleg rászorul, de most már előbb kérdezek és csak utána adok.

Néha mégis elgondolkodom: Vajon tényleg jobb így óvatosnak lenni? Vagy csak elveszítjük egymástól azt az emberi bizalmat, ami miatt érdemes együtt dolgozni?

Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ segítés és kihasználás között?