Két forintért eladva – Éva története a szabadság árnyékában
– Anyám, ne engedj el! – kiáltottam, miközben két durva kezű férfi vonszolt a vásártér közepére. A pesti nyár perzselő volt, a kövek alattam forrók, a levegőben izzadság és félelem szaga keveredett. A hangom elhalt a kofák kiabálása és a lópaták dobogása között. Anyám arca sápadt volt, könnyek csorogtak le az arcán, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy nincs választása. Apám meghalt tavaly a kolerában, az öcséim éheztek otthon. Én voltam a legidősebb, de tizenkilenc évem ellenére úgy néztem ki, mint egy öregasszony: sovány, beteges, a tüdőm gyakran köhögött vért.
A gazda, aki végül megvett, egyetlen pillantást vetett rám. – Két forintot adok érte, többet nem ér – mondta gúnyosan. Az árus vállat vont. – Vigye csak, uram, nekem mindegy. Úgyis csak teher.
A következő napokban egy sötét pincében találtam magam a Belváros szélén, ahol más cselédekkel osztoztam egy szalmazsákon. A gazda felesége, Ilonka néni, minden reggel rám ripakodott:
– Ha már ilyen gyenge vagy, legalább ne panaszkodj! A kenyeret is alig bírod megkenni.
A többiek – főleg vidékről hozott lányok – eleinte lenéztek. Egyikük, Mariska, egyszer odasúgta:
– Minek hoztak ide egy haldoklót? Csak baj lesz belőle.
De én nem adtam fel. Minden este, amikor a gazdaék már aludtak, csendben imádkoztam: „Istenem, adj még egy napot! Adj erőt!”
Egyik este azonban minden megváltozott. A gazda részegen jött haza. Rám ordított:
– Te semmirekellő! Még egy pohár vizet sem tudsz rendesen hozni? – és felpofozott. A földre estem, vér ízét éreztem a számban. Ilonka néni csak állt az ajtóban és nézett.
Másnap Mariska odajött hozzám.
– Éva, ne haragudj a múltkoriért. Tudom, milyen nehéz neked is. Ha akarod, segítek esténként a munkában.
Onnantól kezdve összetartottunk. Együtt mostuk fel a padlót, együtt sírtunk esténként a sötétben. Mariska mesélt az otthonáról Szabolcsban, ahol még mindig várja az anyja. Én is meséltem a testvéreimről, akiket talán soha többé nem látok.
A tél hidegen érkezett. Egyre többet köhögtem, néha vér is jött fel. A gazda orvost hívott – nem miattam, hanem mert félt, hogy elkap valamit. Az orvos rám nézett:
– Ez a lány nem húzza sokáig. El kellene engedni.
Ilonka néni este leült mellém.
– Éva, sajnállak. De nekünk sincs könnyű dolgunk. Ha akarsz írni haza, adok papírt.
Írtam anyámnak: „Ne aggódj értem! Erős vagyok.” De tudtam, hogy ez hazugság.
Egyik éjjel Mariska felébresztett.
– Éva! Hallottad? A gazda el akar adni minket vidékre egy új uraságnak.
Félelem szorította össze a torkomat. Vidéken még rosszabb lehetett: keményebb munka, kevesebb étel.
Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és Ilonka néni elé álltam.
– Kérem… Ne adjon el minket! Megígérem, hogy jobban dolgozom!
Ilonka néni sóhajtott.
– Nem rajtam múlik… De látom benned az akaratot. Megpróbálok beszélni az urammal.
Aznap este először kaptunk meleg levest vacsorára. Mariska rám mosolygott.
– Látod? Még van remény.
A következő hetekben lassan javult az állapotom. Mariska segített gyógynövényeket szedni a közeli piacról – titokban főztünk teát belőlük. Egyre kevesebbet köhögtem.
Egy nap levelet kaptam anyámtól: „Éva! Az öcséid dolgoznak már a malomban. Én is találtam munkát egy gazdag családnál. Ne add fel!”
Sírtam örömömben és bánatomban egyszerre. Talán mégis van kiút ebből a pokolból.
Tavaszra már erősebb voltam. A gazda végül úgy döntött: „Maradhattok itt – de ha még egyszer beteg leszel, nincs kegyelem.”
Mariska és én egymásba kapaszkodtunk minden nehézség ellenére. Tudtuk: csak együtt élhetjük túl ezt az életet.
Most itt ülök az ablakban és nézem a pesti utcát. Vajon hányan vannak még olyanok, mint én? Akiket két forintért adtak el – de akik mégsem hagyták magukat megtörni?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani azoknak, akik eladtak minket? Vagy örökre hordozzuk magunkban ezt a sebet?