„Akkor sem mentünk el együtt a moziba, igaz?” – Egy élet, amit a döntések szétfeszítettek
– Akkor sem mentünk el együtt a moziba, igaz? – kérdeztem halkan, miközben a kezem remegett a telefonon. A vonal túloldalán csend volt. Csak a saját lélegzetemet hallottam, és azt a furcsa, szorító érzést a mellkasomban, amit tizenhét éves korom óta cipelek magamban.
Akkor kezdődött minden. Egy júniusi este volt, érettségi után, amikor még azt hittem, hogy az élet egyszerű: szeretsz valakit, ő is szeret téged, és minden rendben lesz. A Duna-parton ültünk, a régi, repedezett padon, ahol annyiszor álmodoztunk arról, hogy majd egyszer Budapesten tanulunk tovább, veszünk egy kis lakást a panelrengetegben, és együtt járunk majd a Művész moziba. Anna mellettem ült, mezítláb lóbálta a lábát a fűben.
– Szerinted tényleg felvesznek minket az ELTE-re? – kérdezte halkan.
– Hát persze! – vágtam rá magabiztosan. – Ha nem is elsőre, de majd jövőre. Addig is dolgozunk valamit, összeszedjük a pénzt… – próbáltam viccelődni.
Anna elmosolyodott, de a mosolya mögött ott bujkált valami szomorúság. Akkor még nem értettem.
– Anyám szerint inkább maradjak itthon. Szerinte minek nekem egyetem, úgyis csak baj lesz belőle. Apám meg… – legyintett. – Őt csak az érdekli, hogy legyen ki kitakarítson és főzzön rá.
– De hát te nem ilyen vagy! – mondtam indulatosan. – Te többre vagy hivatott! Nem hagyhatod magad!
Anna vállat vont. – Majd meglátjuk.
Akkor még nem tudtam, hogy ez a „majd meglátjuk” lesz az egész életünk refrénje.
Másnap reggel anyám már az ajtóban várt rám.
– Már megint Annával lógsz? – kérdezte gyanakvóan. – Nem lenne jobb, ha inkább dolgoznál valamit? Nézd meg a Pistit a szomszédból! Már saját autója van!
– Anya, én tanulni akarok! – csattantam fel.
– Tanulni? Abból nem lesz kenyér az asztalon! – legyintett. – Apád is csak azt mondja: „Aki dolgozik, az viszi valamire.” Majd ha lesz családod, te is rájössz.
Nem szóltam semmit. Csak kimentem a házból és elindultam Anna felé. Útközben azon gondolkodtam, vajon tényleg igazuk van-e a szüleinknek. Vajon tényleg csak az számít, hogy legyen pénzünk és biztos munkahelyünk?
Aznap este Anna sírva hívott fel.
– Anyámék eldöntötték: nem mehetek Pestre. Azt mondják, túl drága az albérlet, és különben is… minek nekem diploma? Menjek inkább be a varrodába dolgozni.
– De hát ezt nem hagyhatod! – kiáltottam kétségbeesetten. – Megígértük egymásnak!
– Nem tudok mit csinálni… – suttogta. – Nem akarok veszekedni velük. Félek tőlük.
Csend lett köztünk. Aztán halkan hozzátette:
– Menj nélkülem. Te legalább próbáld meg.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem az ágyamon és bámultam a sötét plafont.
Másnap reggel Anna eltűnt. Az anyja azt mondta, elment dolgozni a varrodába. Én pedig ott maradtam egyedül az álmainkkal.
Az évek teltek. Felvettek az ELTE-re magyar szakra. Kollégiumban laktam, hétvégente hazajártam segíteni anyámnak a kertben. Apám közben meghalt egy infarktusban; anyám még keményebb lett tőle.
Anna néha felhívott titokban munka után.
– Hogy vagy? – kérdezte mindig halkan.
– Megvagyok… De nélküled semmi sem olyan.
– Ne mondd ezt… Neked legalább sikerült kitörnöd innen.
– De mi értelme nélküled?
Egyszer aztán már nem hívott többet. Azt mondták, férjhez ment egy helyi fiúhoz, akit sosem szeretett igazán. Évekig nem hallottam róla semmit.
Én közben lediplomáztam, tanár lettem egy budapesti gimiben. Megismerkedtem Zsuzsával; ő volt az első nő az életemben Anna után, aki meg tudott nevettetni. Házasság lett belőle, két gyerek: Dóri és Marci. Minden rendben volt – kívülről nézve.
De belül… Belül mindig ott volt Anna hiánya. Minden évben egyszer visszamentem a faluba anyámhoz; mindig elmentem ahhoz a padhoz is a Duna-parton. Néha azt képzeltem, hogy Anna ott ül mellettem mezítláb, és újra arról álmodozunk, hogy egyszer majd együtt megyünk moziba Budapesten.
Egyik évben temetésre mentem haza: Annáét temették. Harmincnyolc évesen halt meg rákban. Ott álltam a sírjánál, és azt éreztem: valamit végleg elvesztettem.
A temetés után odajött hozzám az anyja.
– Tudod… mindig rólad beszélt. Hogy te voltál az egyetlen ember az életében, aki hitt benne igazán.
Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam és elmentem.
Most itt ülök Budapesten egy panelház tizedik emeletén, nézem az alkonyatot és azon gondolkodom: tényleg csak egy döntésen múlik minden? Ha akkor Annával együtt szembeszállunk a szüleinkkel… ha együtt költözünk Pestre… ha csak egyszer elmegyünk együtt abba a moziba… Vajon más lenne most minden?
Vagy tényleg igazuk volt a szüleinknek? Hogy nem lehet kitörni abból, amibe beleszülettünk?
Ti mit gondoltok? Tényleg csak egy döntésen múlik minden? Vagy vannak dolgok az életben, amiket sosem tudunk befolyásolni?