Szívem tele van macskákkal: Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott
– Nem akarom, hogy még egy macska legyen a házban! – csattant fel Zsuzsa hangja a konyhából, miközben én némán álltam a verandán, kezemben a régi, kopott bőrönddel. A nyári nap már lemenőben volt, a falu felett narancssárga fények úsztak. A szívem hevesen vert, mintha minden múltbeli sérelmem egyszerre akarna kitörni belőlem.
– Anyu, legalább most ne kezdjük el! – szólt vissza fáradtan a lányom, Anna. – Ilona mama csak pár hétre jött haza. Hadd legyen béke!
Béke? Milyen béke? – gondoltam keserűen. Az én életemben sosem volt igazi béke. Amióta férjem, Laci meghalt, csak a csend maradt velem. Meg a macskák. Három éve költöztem vissza Budapestről ebbe a kis alföldi faluba, Tiszakürtre, mert Anna azt mondta, nem maradhatok egyedül a nagyvárosban. De valójában itt is egyedül voltam. A házban ugyan hárman éltünk – Anna, Zsuzsa és én –, de mintha mindegyikünk más-más világban létezett volna.
A macskák viszont mindig megtaláltak. Először csak egy kóbor cirmos kölyök jelent meg a kert végében. Aztán egy fekete-fehér kandúr, akit valaki kidobott az út szélén. Végül már öt macska lakott velünk – és Zsuzsa minden alkalommal veszekedett miattuk.
Aznap este is szóváltásba keveredtünk.
– Nem lehet minden szerencsétlent hazahozni! – csattant fel Zsuzsa. – Ez nem menhely!
– De nekik is kell valaki – mondtam halkan. – Nekem is kell valaki…
Anna csak sóhajtott. Ő mindig próbált közvetíteni közöttünk, de tudtam, hogy neki is elege van már ebből az örökös huzavonából.
Másnap reggel korán keltem. A kertben ültem egy bögre teával, amikor meghallottam a szomszéd utcából egy különös hangot: mintha valaki beszélgetne magában. Kíváncsian indultam el a hang irányába. A falu szélén, az elhagyatott régi iskola mellett egy idős férfi állt, körülötte legalább tíz macska sündörgött.
– Gyere csak közelebb! – szólt rám kedvesen. – Nem harapnak ezek! Csak éhesek.
Meglepődtem. Nem ismertem őt – vagy talán csak nem emlékeztem rá. A faluban mindenki ismer mindenkit, de ő valahogy mindig kívülálló maradt.
– Ilona vagyok – mutatkoztam be óvatosan.
– Gábor – biccentett. – A falu bolondja szerintük. De inkább vagyok bolond a macskákért, mint közömbös az emberekért.
Nevettem, bár inkább sírni lett volna kedvem.
– Nálunk is mindig vita van miattuk – mondtam. – A lányom szerint túl sokat hozok haza.
– Az emberek nem értik meg, hogy ezek az állatok néha többet adnak vissza nekünk, mint bárki más – sóhajtott Gábor. – Nekem sincs már senkim. A feleségem elment évekkel ezelőtt, a gyerekeim külföldön élnek. Csak ezek maradtak.
Leültünk az iskola udvarán egy rozoga padra. Gábor mesélni kezdett: hogyan mentette ki a csatornából a sánta Sanyit; hogyan ápolta hetekig a vak Marcsit; hogyan temette el könnyeivel a legöregebb cicáját.
Aztán hirtelen csend lett.
– Tudja, Ilona, néha azt érzem, hogy ezek az állatok jobban ragaszkodnak hozzám, mint valaha bárki az életemben.
Éreztem, ahogy összeszorul a torkom.
– Én is így vagyok ezzel – suttogtam.
Attól a naptól kezdve minden reggel találkoztunk Gáborral és a macskákkal. Együtt etettük őket, beszélgettünk az élet nagy dolgairól és apró örömeiről. Néha Anna is csatlakozott hozzánk – de Zsuzsa soha.
Egy este azonban minden megváltozott.
Zsuzsa dühösen rontott be a házba:
– Már megint hol voltál ilyen sokáig? Már azt hittem, valami bajod esett! És persze megint büdös vagy a macskáktól!
– Elég volt! – kiáltottam rá először életemben igazán hangosan. – Neked sosem elég semmi! Mindig csak panaszkodsz! Én legalább próbálok segíteni valakin… vagy valamin!
Anna közénk állt:
– Ne veszekedjetek már! Mindannyian magányosak vagyunk ebben a házban! Miért nem próbáljuk meg elfogadni egymást?
Zsuzsa sírva fakadt és becsapta maga mögött az ajtót.
Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Gábor várt rám az utcán.
– Baj van? – kérdezte aggódva.
– Mindig baj van… – sóhajtottam.
– Tudja, Ilona… én is sokszor gondolkodom azon, hogy mi értelme ennek az egésznek. Hogy miért nem tudunk egyszerűen boldogok lenni…
– Talán mert túl sokat várunk egymástól – mondtam csendesen.
Gábor elmosolyodott.
– Vagy túl keveset adunk magunkból.
Aznap délután Anna odajött hozzám:
– Anyu… beszéltem Zsuzsával. Sajnálja, amit mondott. Csak… féltékeny rád. Úgy érzi, hogy te többet törődsz azokkal a macskákkal, mint vele vagy velem.
Meglepődtem.
– De hát ő sosem enged közel magához…
– Mert fél attól, hogy elveszíti azt a kevés szeretetet is, ami még maradt ebben a házban.
Aznap este Zsuzsa csendben leült mellém a verandára.
– Anya… bocsáss meg nekem…
Sírva öleltem át.
– Én is bocsáss meg neked…
A következő napokban valami megváltozott közöttünk. Zsuzsa ugyan továbbra sem szerette a macskákat, de már nem szólt miattuk semmit. Anna pedig gyakrabban mosolygott rám.
Egyik reggel Gábor nem jött el az etetésre. Aggódva mentem át hozzá: az ajtó nyitva volt, bent csend és rendetlenség uralkodott. Az ágyon feküdt mozdulatlanul – de lélegzett.
Mentőt hívtam hozzá; kiderült: enyhe agyvérzése volt. Napokig kórházban feküdt; én gondoztam addig a macskáit is.
Amikor hazajött, könnyes szemmel ölelt át:
– Köszönöm… nélküled mindent elvesztettem volna.
Attól kezdve minden nap együtt etettük a macskákat – néha Zsuzsa is csatlakozott hozzánk egy-egy simogatás erejéig.
A faluban lassan megszokták Gábort és engem együtt látni; már nem nevettek ki minket annyian. Sőt: néha gyerekek hoztak át egy-egy talált cicát hozzánk.
Egy este Anna leült mellém:
– Anyu… boldog vagy most?
Elgondolkodtam.
– Talán először érzem úgy igazán… hogy tartozom valahová. Hogy van értelme annak is, amit mások bolondságnak tartanak.
A verandán ülve néztem a lemenő napot és hallgattam a macskák dorombolását.
Vajon tényleg csak az állatok képesek feltétel nélkül szeretni? Vagy mi emberek is megtanulhatjuk ezt egymástól? Önök mit gondolnak erről?