„Egyedül a tömegben: A magány útvesztőjében 72 évesen”

Budapest szívében, ahol az utcák mindig pezsegnek az élettől, mégis úgy érzem, hogy soha nem voltam ennyire elszigetelt. 72 évesen emberek vesznek körül, mégis mélyen magányos vagyok. A város, amely sosem alszik, kevés vigaszt nyújt valaki számára, aki a család melegére és az ismerős hangok kényelmére vágyik.

Gyermekeim, akik már felnőttek és saját családjuk van, az ország különböző részein élnek. Reméltem, hogy ahogy öregszem, több időt tölthetek velük, talán még valamelyikükkel is összeköltözhetek. De amikor felvetettem a témát, válaszaik kedvesek, de határozottak voltak. Megvan a saját életük, saját kihívásaik, és a jelenlétem zavart okozna gondosan kiegyensúlyozott világukban.

Megértem az ő nézőpontjukat; valóban így van. Mégis, a megértés keveset segít betölteni azt az űrt, amely bennem nőtt. Minden nap ugyanazzal a rutinnal ébredek: magányos reggeli, séta a Városligetben, ahol családokat és barátokat nézek, ahogy élvezik egymás társaságát, majd vissza a kis lakásomba, ahol a csend régi barátként üdvözöl.

A televízió lett az állandó társam, beszéde kitölti otthonom üres tereit. Családokról és barátságokról szóló műsorokat nézek, emberekről, akik szerelmet és kapcsolatot találnak. Ez egy keserédes vigasz, emlékeztetve arra, amit valaha volt és amit most hiányolok.

Próbáltam új kapcsolatokat kialakítani. Csatlakoztam közösségi csoportokhoz és részt vettem időseknek szóló eseményeken. De új kapcsolatok kialakítása ebben az életkorban nem könnyű. Sok ember, akivel találkozom, szintén saját magányával küzd, és bár történeteket és nevetést osztunk meg találkozóink során, a kötelékek felszínesek maradnak.

A város végtelen lehetőségeket kínál a figyelemelterelésre—múzeumok, színházak, koncertek—de ezek az élmények üresnek tűnnek valaki nélkül, akivel megoszthatnám őket. Leveleket kezdtem írni gyermekeimnek, nem azért, hogy bűntudatot keltsek bennük amiatt, hogy meghívjanak otthonaikba, hanem hogy fenntartsam valamilyen kapcsolat látszatát. Válaszaik mindig udvariasak és tele vannak frissítésekkel elfoglalt életükről, de hiányzik belőlük az a melegség és mélység, amire vágyom.

Ahogy a napok hetekbe majd hónapokba fordulnak, azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, mit jelent megöregedni egy világban, amely látszólag nélkülem haladt tovább. Az aranyéveket gyakran a pihenés és öröm időszakaként ábrázolják, de sokunk számára ezek mély veszteségérzettel telnek meg—célokéval, társaságéval, identitáséval.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy megtaláltam a módját ennek a magánynak az elfogadására, hogy felfedeztem egy új szenvedélyt vagy célt, amely örömmel tölti meg napjaimat. De az igazság bonyolultabb. Vannak napok, amelyek jobbak a többinél; néha apró boldogságot találok egy idegen mosolyában vagy egy szomszéd kedves szavában. De gyakrabban maradok egyedül helyzetem valóságával küzdve.

Egy ilyen hatalmas városban milliónyi emberrel körülvéve továbbra is egyedül maradok—egy magányos alak navigálva az alkonyi éveket család vagy közeli barátok horgonya nélkül. Ez egy olyan út, amelyet soha nem gondoltam volna egyedül megtenni, de amelyet a lehető legjobban kell folytatnom.