„Senki sem bírta ki egy napnál tovább a hármas ikrekkel – amíg én meg nem érkeztem”
– Nem fog menni, Emese. Ezek a gyerekek… ezek nem normálisak – suttogta Judit néni, miközben a kapuban álltunk, és nézte, ahogy a három kis ördögfióka – Áron, Zsófi és Máté – éppen a szökőkút vizében pancsolnak, ruhástul. A ház mögött már hallatszott az anyjuk, Katalin kiabálása: – Hányszor mondtam már, hogy ne menjetek a vízbe cipőben?!
A szívem a torkomban dobogott. Ez volt az első napom a Kerekes családnál, és mindenki azt mondta, hogy senki sem bírja ki náluk egy napnál tovább. Az előző bébiszitter sírva menekült el délután háromkor. Azt mondta, ezek a gyerekek ördögök. De nekem nem volt választásom. Anyám beteg volt, az albérlet ára az egekben, és ha most ezt sem vállalom el, mehetek vissza a panelba, ahol minden éjjel hallani lehetett a szomszéd veszekedését.
A Kerekes-házban minden csillogott. Márvány padló, kristálycsillárok, hatalmas kert. De a fényűzés mögött valami sötét feszültség vibrált. Katalin fáradtan nézett rám: – Emese, ha menni akarsz, most még megteheted. Nem haragszom.
– Maradok – mondtam halkan.
Az első órák pokoliak voltak. Áron lisztet szórt a konyhában, Zsófi a kutyát festette be temperával, Máté pedig eltűnt – később a garázsban találtam rá, ahol épp egy biciklit szerelt szét. Próbáltam szigorú lenni, de csak nevettek rajtam. Aztán eszembe jutott anyám szava: „A gyerekek nem rosszak. Csak figyelmet akarnak.”
Leültem velük a földre. – Tudjátok mit? Én is tudok rosszalkodni! – mondtam. Elővettem egy csomag színes krétát, és elkezdtem rajzolni a teraszon. Először csak néztek rám döbbenten, aztán Zsófi odajött és leült mellém. Áron is csatlakozott, majd Máté is. Egy órán át együtt rajzoltunk.
Katalin az ablakból figyelt minket. Este vacsoránál csend volt. A gyerekek nem veszekedtek, csak mosolyogtak egymásra. Katalin rám nézett: – Hogy csináltad?
– Meghallgattam őket – feleltem.
De a neheze csak ezután jött. A család többi tagja – főleg az apai nagymama, Ilona néni – nem nézte jó szemmel, hogy én vagyok a bébiszitter. „Egy vidéki lány? Mit tudsz te ezekről a gyerekekről?” – kérdezte gúnyosan. Próbáltam megfelelni mindenkinek: főztem, takarítottam, játszottam a gyerekekkel. De Ilona néni mindig talált valamit, amibe beleköthetett.
Egy este Áron belázasodott. Katalin pánikolt, Ilona néni pedig csak sopánkodott: „Biztosan valamit rosszul csináltál!” Én hívtam orvost, borogattam Áront, egész éjjel mellette maradtam. Reggelre jobban lett.
A gyerekek egyre jobban ragaszkodtak hozzám. Egy nap Máté odabújt hozzám és azt suttogta: – Ugye te nem mész el?
– Nem megyek sehova – ígértem.
De közben magamban vívódtam. Vajon tényleg jó helyen vagyok itt? Vajon elfogadnak valaha? Egyik este Katalin leült mellém a konyhában.
– Tudod… régóta nem láttam ilyen boldognak őket – mondta halkan. – De anyósom…
– Nem érdekel Ilona néni véleménye – vágtam rá dacosan.
Katalin elmosolyodott: – Akkor maradj velünk.
A következő hetekben lassan változott minden. Ilona néni egyszer rajtakapott minket, ahogy palacsintát sütünk és lisztcsatát rendezünk a konyhában. Először felháborodottan kiabált, de amikor látta, hogy a gyerekek mennyire boldogok, csak legyintett.
Egy vasárnap délután Katalin férje is hazajött külföldről. Szigorú tekintetű férfi volt, Tamásnak hívták. Meglepődött, hogy még mindig ott vagyok.
– Te vagy az első bébiszitter, aki kibírt egy hetet nálunk – mondta elismerően.
A gyerekek odafutottak hozzám és átöleltek. Akkor éreztem először: talán tényleg szükség van rám.
De a múltam árnyéka mindig ott lebegett felettem. Egy este anyám rosszul lett, kórházba került. Katalin azonnal felajánlotta: „Menj hozzá! Mi vigyázunk itt mindenre.”
Hazautaztam vidékre. Anyám ágyánál ülve gondolkodtam: vajon tényleg ezt akarom? Vajon lehet egy vidéki lányból valaki egy ilyen családban?
Visszatértem Budapestre. A gyerekek örömmel fogadtak. Ilona néni is megsimogatta a vállam: „Lehet, hogy tévedtem veled kapcsolatban.”
Most itt ülök a kertben, hallgatom a gyerekek nevetését és azon gondolkodom: vajon tényleg csak kitartás kell ahhoz, hogy elfogadjanak? Vagy ennél több is kell? Ti mit gondoltok?