Feláldoztam magam a férjemért – de a májam nem hozzá került… és amit utána megtudtam, mindent megváltoztatott
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Anna! – kiabálta anyám a kórházi folyosón, miközben a műtő felé toltak. – Egy egész életen át dolgoztál, most meg kockáztatod az életed egy olyan férfiért, aki…
Nem hagyta befejezni. A nővér rászólt, hogy csendesebben beszéljen, de anyám csak könnyekkel a szemében nézett rám. Én pedig csak annyit mondtam: – Ő a férjem, anya. Szeretem.
A műtő hideg volt, a fények vakítóak. Mielőtt elaltattak volna, még egyszer eszembe jutott Gábor mosolya, ahogy évekkel ezelőtt először rám nézett a Margit-szigeten. Akkor azt hittem, örökké tart majd minden. Most pedig itt fekszem, és egy darabot adok magamból neki – szó szerint.
A műtét után napokig csak homályos emlékeim voltak. Gábor keze néha megszorította az enyémet, de mindig fáradtnak tűnt. Azt mondták, minden rendben ment. Az orvosok mosolyogtak, anyám aggódva figyelt. Aztán egy délután, amikor már azt hittem, túl vagyunk a nehezén, Dr. Szabó félrehívott.
– Anna, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan.
A szívem hevesen vert. Valami nem stimmelt. Leültünk az orvosi szobában. Dr. Szabó sokáig hallgatott, majd így szólt:
– Tudom, hogy nehéz időszakon van túl… de muszáj elmondanom valamit. A májdarabját… nem Gábor kapta meg.
Először fel sem fogtam. – Hogyhogy nem ő kapta? Hiszen… miatta feküdtem kés alá!
Az orvos zavartan nézett rám. – Vészhelyzet volt. Egy másik betegnek sürgősen szüksége volt rá. Gábor állapota stabilizálódott, így az ön máját egy fiatal nőnek adtuk át. Gábor végül másik donortól kapott szervet.
– De… ő tud erről? – kérdeztem remegő hangon.
Dr. Szabó bólintott. – Igen. De azt mondta, önnek jobb, ha nem tudja.
A világ megállt körülöttem. Hazudott nekem. Mindenki hazudott nekem.
Aznap este Gábor bejött hozzám a kórterembe. Leült az ágyam szélére, és megfogta a kezem.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életem – suttogta.
Néztem őt, és csak egy kérdés zakatolt a fejemben: vajon tényleg őt mentettem meg?
A következő napokban egyre több furcsaságot vettem észre. Gábor elkerülte a tekintetem, gyakran telefonált titokban. Egy este véletlenül meghallottam egy beszélgetést a folyosón:
– …igen, Zsuzsa jól van már. Anna semmit sem tud…
Zsuzsa? Ki az a Zsuzsa?
Nem bírtam tovább. Amikor Gábor hazavitt a kórházból, ráförmedtem:
– Ki az a Zsuzsa?
Megdermedt. – Ő… csak egy beteg volt ott…
– Ne hazudj! Hallottam az orvosokat! Mi folyik itt?
Gábor arca elsápadt. Végül leült velem szemben.
– Anna… Zsuzsa a húgom. Évek óta beteg volt, de titokban tartottuk előtted is. Amikor kiderült, hogy te vagy az egyetlen kompatibilis donor… nem tudtam nemet mondani.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany.
– Tehát végig hazudtál nekem? Megengedted, hogy azt higgyem, érted teszem ezt… miközben valójában a húgodnak adtam oda magam?
Gábor sírni kezdett.
– Nem akartalak elveszíteni… De Zsuzsa meghalt volna nélküled!
Napokig nem szóltam hozzá. Anyám is csak annyit mondott: – Látod, Anna? Mindig is túl jó voltál ehhez a családhoz.
De én nem tudtam gyűlölni Zsuzsát sem. Amikor végül találkoztunk, könnyek között ölelt át.
– Köszönöm az életemet – suttogta.
De bennem valami végleg eltört.
Azóta is minden reggel felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg ismerjük azokat, akiket szeretünk? És ha mindent újrakezdhetnék… vajon újra feláldoznám magam értük?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?