Amit Édesapám Tett a Vak Kislányért a Blaha Lujza téren – Egy Délután, Ami Megváltoztatta Az Életem

– Apa, nézd már, ott az a kislány megint – szóltam oda halkan, miközben a Blaha Lujza téren átvágtunk a délutáni tömegen. A villamos csilingelése keveredett a forró aszfalton pattogó léptek zajával, de mindent elnyomott az a tiszta, fátyolos hang, ami a tér közepéről szólt. Egy vak kislány ült ott, fehér bottal az ölében, előtte egy rozsdás konzervdobozban néhány fénylő forinttal. Énekelt. Olyan tisztán, mintha az egész város csak rá figyelne.

Apám megtorpant. Láttam rajta, hogy vívódik. A keze már a zsebében volt, de nem húzta elő a pénztárcáját. Csak nézte a kislányt, aztán rám pillantott.

– Szerinted adjunk neki pénzt? – kérdezte halkan.

– Hát… biztos jól jönne neki – válaszoltam bizonytalanul. Nem tudtam eldönteni, mi lenne a helyes. Anya mindig azt mondta, ne adjunk az utcán koldulóknak, mert sosem tudhatjuk, hova kerül a pénz. De ez most más volt. Ez a lány nem kéregetett, hanem énekelt.

Apám végül elővette a pénztárcáját. Megszámolta a papírpénzeket, aztán visszatette őket. Csak néhány aprót szedett elő, de aztán mégis visszacsúsztatta őket is. Láttam rajta, hogy valami nagyobb dolgon gondolkodik.

A kislány közben tovább énekelt. Egy régi magyar dalt – talán egy Halász Judit számot –, amit anyám is sokszor dúdolt nekem gyerekkoromban. A hangja megremegett egy pillanatra, mintha érezné, hogy figyelik.

– Hogy hívnak? – lépett oda apám hozzá.

A lány abbahagyta az éneklést és felnézett – vagyis inkább csak a hang irányába fordította az arcát.

– Maja vagyok – mondta halkan.

– Szia Maja, én Gábor vagyok, ő pedig a fiam, Marci. Nagyon szépen énekelsz. Régóta csinálod ezt?

– Amióta anya beteg lett – válaszolta Maja. – Gyógyszerre kellene pénz… De ma még csak ennyi gyűlt össze – mutatott a dobozra.

Apám lehajolt hozzá. – Mennyi kellene?

– Kétszáz forint hiányzik még – suttogta Maja.

Apám elővette a pénztárcáját újra. Már láttam rajta: most tényleg odaadja neki azt a kétszázast. De aztán valami megváltozott benne. Visszatette a pénzt.

– Tudod mit? – mondta hirtelen. – Gyere velünk! Van egy ötletem.

Maja meglepődött. Én is. Nem értettem, mire készül apám.

– Hova? – kérdezte félénken Maja.

– A sarki cukrászdába. Meghívlak egy fagyira. És utána beszélgetünk egy kicsit, jó?

Maja tétovázott, de végül bólintott. Apám óvatosan megfogta a kezét, és elindultunk hárman a cukrászda felé.

A cukrászdában leültünk egy sarokba. Apám rendelt három gombóc fagyit mindenkinek. Majával beszélgetni kezdett: hol lakik, mit szeret csinálni, miért énekel az utcán. Kiderült, hogy az anyukája súlyos beteg, az apja elhagyta őket évekkel ezelőtt. Maja minden nap kijár énekelni, hogy legalább a gyógyszerekre összegyűljön a pénz.

Apám hallgatott egy darabig, aztán elővette a telefonját és tárcsázott valakit.

– Szia Zsuzsa! Igen, én vagyok… Figyelj csak, lenne egy kérdésem: tudsz valamit az önkormányzat szociális támogatásairól? Van itt egy kislány… Igen… Igen… Rendben… Köszönöm!

Letette a telefont és Majára nézett.

– Maja, holnap eljövök érted reggel nyolckor. Elmegyünk együtt az önkormányzathoz és segítek elintézni mindent. Nem kell többé itt ülnöd és énekelned azért, hogy gyógyszerre legyen pénz.

Maja szeme megtelt könnyel – vagyis inkább csak a hangja remegett meg újra.

– Tényleg segítene? – kérdezte hitetlenkedve.

– Persze – mondta apám határozottan. – És ha szeretnéd, segítek abban is, hogy zeneiskolába járhass. Tehetséges vagy.

Aznap este hazafelé menet csendben mentünk apámmal. Éreztem valami furcsa büszkeséget iránta – de közben szégyelltem is magam: én csak pénzt akartam adni Majának és továbbmenni. Apám viszont időt és törődést adott neki.

Otthon anya kérdezte: – Mi tartott ilyen sokáig?

Apám csak annyit mondott: – Találkoztunk valakivel, akinek szüksége volt ránk.

Azóta is sokszor eszembe jut az a délután. Vajon hány ilyen Maja van még Budapesten? Hányszor sétálunk el mellettük anélkül, hogy igazán látnánk őket?

Néha azon gondolkodom: vajon én is képes lennék-e úgy segíteni valakin, ahogy apám tette? Vagy csak bedobnék pár forintot és rohannék tovább? Ti mit tennétek hasonló helyzetben?