Kirúgtak, mert segítettem egy hajléktalannak – egy óra múlva négy katona lépett be a kávézóba…

– Nem érdekel, Zsuzsa, nem adhatod oda az ételt ingyen! – ordította rám főnököm, Károly bácsi, miközben a kávézóban mindenki felkapta a fejét. A kezem még mindig remegett, ahogy letettem a gőzölgő gulyáslevest az asztalra, ahol az öreg bácsi ült, akit mindenki csak Lajosnak hívott. Lajos már hetek óta itt kóborolt a környéken, rongyos kabátban, beesett arccal. Aznap reggel különösen fáradtnak tűnt, és amikor megláttam, ahogy az ablakon át bámulja a bent ülőket, valami összeszorult bennem.

– Károly bácsi, könyörgöm, csak egy tányér levest adtam neki. Fázik, éhes… – próbáltam magyarázkodni.

– Ez nem jótékonysági intézmény! Ha még egyszer ilyet csinálsz, mehetsz isten hírével! – vágta rá dühösen.

A vendégek közül néhányan lesütötték a szemüket, mások rosszallóan csóválták a fejüket. Éreztem, hogy ég az arcom a szégyentől és a tehetetlenségtől. De amikor Lajos rám nézett azokkal a hálás, könnyes szemekkel, tudtam, hogy helyesen cselekedtem.

Nem telt bele egy óra sem, amikor négy fiatal férfi lépett be az ajtón. Egyenruhában voltak – magyar katonák. Az egész kávézó elcsendesedett. Az egyikük odalépett hozzám.

– Jó napot kívánok! Ön Zsuzsa? – kérdezte határozottan.

– Igen… én vagyok – válaszoltam bizonytalanul.

– Hallottuk, mi történt az előbb. Lajos bácsi régi bajtársunk volt. Ha nem bánja, szeretnénk meghívni egy ebédre – mondta, és közben mind a négyen tisztelegtek felém.

Károly bácsi arca elfehéredett. A katonák leültek Lajos mellé, és együtt rendelték meg a legdrágább ételeket. Mindenki őket figyelte. Az egyikük odasúgta nekem:

– Tudja, Zsuzsa néni, Lajos bácsi hősiessége nélkül ma egyikünk sem ülne itt.

Aznap délután Károly bácsi félrehívott.

– Nézd, Zsuzsa… talán túl szigorú voltam. De nekem is meg kell élni valamiből…

– Értem én, Károly bácsi – mondtam fáradtan –, de ha választanom kell a szabályok és az emberség között, én mindig az utóbbit választom.

Este hazamentem a panelba. Anyám már várt rám.

– Mi történt? Olyan sápadt vagy! – kérdezte aggódva.

– Kirúgtak – mondtam halkan.

Anyám felsóhajtott.

– Mindig csak bajba kevered magad azzal a nagy szíveddel! Hogy fogod most fizetni az albérletet?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem az asztalnál és bámultam magam elé. Aztán csörgött a telefonom. Az egyik katona volt az – Gergőnek hívták.

– Zsuzsa néni, beszéltem a parancsnokunkkal. Van egy hely a laktanyában a kantinban. Szükségünk lenne egy olyan emberre, mint maga.

El sem akartam hinni. Másnap már ott dolgoztam – megbecsülve, tisztelettel körülvéve. Lajos bácsi is gyakran bejött hozzánk egy tányér meleg levesre.

Azóta is sokszor eszembe jut az a nap. Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak azt tettem, amit minden embernek tennie kellene? Ti mit tettetek volna a helyemben?