Egy gazdag üzletember szíve megváltozik, amikor rájön, hogy alkalmazottja titokban védi a különleges lányát – Vajon tényleg a pénz minden?

– Ne hisztizz már, Lilla! Apád mindjárt hazaér, és meglátja, milyen lány vagy! – csattant fel Éva néni hangja a lépcső tetejéről. A hangja éles volt, mint a kés, és minden szóval mintha egy újabb sebet ejtett volna a kislány lelkén. Az eső kopogott az ablakon, én pedig ott álltam a hátsó ajtóban, kezemben a bevásárlószatyorral, és hallgattam, ahogy Lilla zokogása betölti az egész házat.

– Senki sem bír már veled! Maradj csak ott, sírj, amíg meg nem tanulod! – csapódott be egy ajtó olyan erővel, hogy beleremegtek az ablakok.

A szívem összeszorult. Lilla csak nyolcéves volt, de már most több fájdalmat hordozott magában, mint amit egy felnőtt is elbírna. Tudtam, hogy más, mint a többi gyerek. Nem beszélt sokat, néha furcsán viselkedett, de a szemeiben ott volt valami különös fény – valami, amit csak az lát meg, aki igazán figyel.

Óvatosan letettem a szatyrot a konyhapultra, és felosontam a lépcsőn. A folyosón csend volt, csak Lilla halk szipogása hallatszott az ajtó mögül. Bekopogtam.

– Lilla, én vagyok az, Anna. Bejöhetek?

Nem jött válasz, de benyitottam. A kislány az ágyán ült, térdét átölelve ringatózott előre-hátra. Szemei vörösek voltak a sírástól.

– Sajnálom – suttogta. – Nem akartam rossz lenni.

Leültem mellé.

– Nem vagy rossz. Csak más vagy. És ez rendben van.

Lilla rám nézett. Egy pillanatra mintha megnyugodott volna. Megsimogattam a haját.

A ház ura, Szabolcs úr, mindig is kemény ember volt. Egyedül nevelte Lillát, mióta a felesége elhagyta őket. Azóta minden napját munkával töltötte; egy sikeres vállalkozás tulajdonosa volt Budán, de otthon mintha sosem találta volna a helyét. Lillát gyakran hagyta Éva nénire, aki inkább házvezetőnő volt, mint pótmama.

Aznap este különösen feszült volt a légkör. Szabolcs úr későn ért haza; az öltönyét még le sem vette, máris a dolgozószobájába vonult. Éva néni rám mordult:

– Anna, te is túl sokat babusgatod azt a gyereket! Nem lesz így belőle rendes ember.

Összeszorítottam a fogam. Tudtam, hogy nem szabad visszaszólnom – szükségem volt erre az állásra. Az albérletemet alig tudtam fizetni Zuglóban; anyám beteg volt vidéken, minden fillér számított.

De Lilla miatt nem tudtam csendben maradni.

Másnap reggel Lilla nem akart iskolába menni. A reggeli kakaóját sem itta meg; csak bámulta az ablakot.

– Anna néni, te szeretsz engem? – kérdezte halkan.

A kérdés úgy hasított belém, mint egy villámcsapás.

– Persze hogy szeretlek – válaszoltam remegő hangon. – Nagyon is.

Aznap délután Szabolcs úr korábban jött haza. Hallottam, ahogy Éva néni panaszkodik neki:

– Ez a gyerek kezelhetetlen! Anna is csak pátyolgatja…

Szabolcs úr fáradtan sóhajtott.

– Nem tudom, mit csináljak vele… Néha úgy érzem, mintha nem is az én lányom lenne.

A szavak úgy ütöttek meg engem is, mintha nekem szóltak volna. Lilla az ajtó mögött állt; mindent hallott. Láttam rajta, hogy összetörik benne valami.

Aznap este Lilla eltűnt. Pánik tört ki a házban; Éva néni kiabált, Szabolcs úr idegesen telefonált. Én tudtam, hova mehetett: a közeli parkba szokott menekülni, ha túl sok volt neki minden.

Futva indultam utána az esőben. A parkban találtam rá: egy padon ült átázva, magába roskadva.

– Miért nem szeret engem senki? – kérdezte sírva.

Átöleltem.

– Sokan szeretnek téged. Csak néha az emberek nem tudják kimutatni…

Visszavittem őt haza. Szabolcs úr először rám förmedt:

– Hogy engedhetted el?!

De amikor meglátta Lilla arcát – azt a végtelen szomorúságot –, valami megváltozott benne. Letérdelt hozzá.

– Kislányom… Sajnálom… Nem tudom mindig jól csinálni… De szeretlek…

Lilla csak annyit mondott:

– Akkor ölelj meg…

Aznap este először láttam Szabolcs urat sírni. Azóta minden más lett a házban: több lett a nevetés, kevesebb a kiabálás. Éva nénit elküldték; helyette egy kedvesebb asszony jött. Szabolcs úr pedig megtanulta: nem elég pénzt keresni – szeretetet is kell adni.

Néha elgondolkodom: vajon hány gyerek él még így Magyarországon? Hányan várják hiába azt az ölelést? És vajon mi felnőttek mikor tanuljuk meg végre kimondani: szeretlek?