Először elutasítottam a menyemet – aztán rájöttem, hogy nem ő való a fiamhoz?
– Már megint ilyen koszos cipőben jössz be a házamba? – szóltam oda Annának, amikor belépett az előszobába. A hangom élesebb volt, mint szerettem volna, de nem tudtam visszafogni magam. Az én fiam, Gábor, mindig is rendes, tiszta fiú volt. Hogy lehet, hogy egy ilyen lányt választott magának?
Anna csak lesütötte a szemét, és halkan annyit mondott: – Bocsánat, Zsuzsa néni, siettem a munkából.
Nem értettem ezt a lányt. Az első pillanattól kezdve zavart a rendezetlensége: mindig kócos hajjal, gyűrött ruhában jelent meg nálunk. A cipője sarkán sár, a körmei alatt föld. Nem úgy nézett ki, mint akit egy rendes családba szánt volna a sors. A szomszédok is összesúgtak mögöttünk: „Hát ilyen menyet kapott Zsuzsa?”
Gábor persze védte őt. – Anya, Anna nagyon sokat dolgozik, és nem ér rá mindig csinosan öltözni. Nem ez a lényeg.
De én csak legyintettem. – Nem is tud főzni rendesen! A múltkor is odaégette a pörköltet. Hogy akarod így felnevelni a gyerekeidet?
Gábor arca elkomorult. – Anya, kérlek, ne bántsd Annát.
A szívem összeszorult, de nem tudtam elengedni az aggodalmaimat. Minden alkalommal, amikor Anna nálunk volt, figyeltem minden mozdulatát. Láttam, ahogy ügyetlenül próbál segíteni a konyhában, de inkább csak útban volt. Aztán ott volt az a furcsa szokása is: mindig magával hozott egy könyvet, és ha csak egy pillanatra is leült, máris olvasott. Nem beszélgetett velünk, nem nevetett a vicceinken.
Egyik este Gábor későn ért haza. Anna már ott volt nálunk, és éppen a teraszon ült egy bögre teával. Odamentem hozzá.
– Anna, te tényleg szereted a fiamat? – kérdeztem hirtelen.
Meglepődött, de nem sértődött meg. – Igen, Zsuzsa néni. Nagyon szeretem Gábort.
– Akkor miért nem próbálsz jobban beilleszkedni? Miért nem vagy olyan, mint… mondjuk Réka volt? Ő mindig segített nekem főzni, sütni.
Anna elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt. – Tudom, hogy Réka nagyon kedves volt önhöz. De én más vagyok. Én nem tudok úgy viselkedni, mint mások kedvéért. Én csak önmagam tudok lenni.
Ez a válasz dühített és elgondolkodtatott egyszerre. Vajon tényleg annyira fontosak ezek az apróságok? Vagy csak én ragaszkodom görcsösen ahhoz, amit megszoktam?
A következő hetekben próbáltam kevésbé kritikus lenni. Figyeltem Annát: láttam, ahogy Gábort megöleli, amikor hazaér; ahogy csendben elmosogat vacsora után; ahogy gondoskodik róla, amikor beteg. De még mindig zavart az ő „mássága”.
Aztán egy nap minden megváltozott.
Gábor balesetet szenvedett az autópályán. Egy kamion leszorította az útról; szerencsére csak könnyebb sérülésekkel megúszta, de napokig kórházban kellett maradnia. Anna ott volt mellette minden nap: reggel vitte neki a kedvenc kávéját, este mesélt neki olvasott történeteket. Én is ott ültem az ágya mellett, de valahogy Anna jelenléte megnyugtatta Gábort.
Egyik este Anna kiment a folyosóra telefonálni. Hallottam, ahogy sírva beszél az anyjával:
– Anya… olyan nehéz megfelelni Zsuzsa néninek… Mindig azt érzem, hogy kevés vagyok… De Gábort nem hagyhatom cserben.
A szívembe markolt valami fájdalmas érzés. Talán túl szigorú voltam vele? Talán csak azt akarta, hogy elfogadjam olyannak, amilyen?
Amikor Gábort hazaengedték a kórházból, Anna mindent megszervezett: főzött rá (igaz, egyszer-kétszer odaégette az ételt), bevásárolt, takarított. Én csak néztem őket: Gábor boldogan mosolygott rá minden reggel.
Egy este leültem Annával egy csésze tea mellé.
– Anna… lehet, hogy nem voltam igazságos veled – mondtam halkan.
Anna rám nézett nagy barna szemével.
– Tudom, hogy nehéz elfogadni valakit, aki más – felelte csendesen. – De én tényleg mindent megteszek Gáborért… és önért is.
Először éreztem azt, hogy talán nem is őt kellene hibáztatnom azért, mert másképp él és gondolkodik. Talán nekem kellene változnom… vagy legalábbis elfogadnom azt, hogy a fiam boldogsága nem attól függ, hogy mennyire tiszta valakinek a cipője.
De még most sem tudom teljesen elengedni a kétségeimet. Vajon tényleg jó helyen van Gábor mellett? Vagy csak én vagyok túl régi vágású?
Néha azon gondolkodom: vajon hányan érzik még így magukat az anyák közül? Tényleg ennyire nehéz elfogadni azt, aki nem olyan, mint mi? Vagy csak félünk attól, hogy elveszítjük azt a világot, amit eddig ismertünk?