Simonnak mennie kellett – Egy magyar cica sorsa a télben

– Menj, Simón! – hallottam a gazdám, Gábor hangját, miközben a hideg, jeges szél az arcomba csapott. A ház, ahol tíz éven át minden nap melegben, szeretetben éltem, most mögöttem volt, az ajtó örökre bezárult. A hó ropogott a mancsom alatt, és minden lépéssel egyre távolabb kerültem attól, amit otthonomnak hittem. Gábor nem nézett rám, csak gyorsan becsapta a kaput, mintha szégyellte volna, amit tett. A felesége, Zsófi, a karjában tartotta a síró kisbabát, és csak annyit mondott: – Nem lehet itt, Gábor, a gyerek miatt. Allergiás lehet rá. – Aztán eltűntek a ház melegében, én pedig ott maradtam a sötétben, egy idegen udvarban, ahol még a szagok is ellenségesek voltak.

Az első éjszaka volt a legrosszabb. A hideg csontig hatolt, a hó befedte a bundámat, és minden zajra összerezzentem. A szomszéd kutya ugatása, a szél süvítése, a távoli autók zaja – mind idegen volt, mind veszélyt jelentett. Próbáltam beosonni egy garázsba, de egy idős bácsi seprűvel kergetett el: – Takarodj innen, dög! – kiáltotta, és én futottam, ahogy csak bírtam. Azt hittem, a szívem megszakad.

Napokig kóboroltam a városban, a hóban, éhesen, fázva. Az emberek vagy elkergettek, vagy észre sem vettek. Egyik este, amikor már úgy éreztem, nincs tovább, egy parkban húzódtam meg egy bokor alatt. A mancsaim elgémberedtek, a bundám csapzott volt, és minden porcikám sajgott. Ekkor hallottam meg a halk nyávogást. Először azt hittem, csak képzelem, de aztán újra hallottam: két vékonyka hang, valahonnan a bokor másik oldaláról.

Óvatosan odakúsztam, és megláttam őket: két apró, reszkető kiscica, alig néhány hetesek lehettek. Az egyik fekete-fehér, a másik vörös volt, és mindketten annyira soványak, hogy a bordáik kilátszottak. Az anyjuk sehol, csak ők ketten, összebújva a hidegben. Egy pillanatra elfelejtettem a saját fájdalmamat. Odaosontam hozzájuk, és lehetemmel próbáltam melegíteni őket. Az egyikük, a vörös, gyenge hangon nyávogott: – Fázunk… – suttogta, mintha érteném. – Ne féljetek, itt vagyok – válaszoltam, és magamhoz húztam őket.

Aznap éjjel nem aludtam. Figyeltem, ahogy a két kicsi cica hozzám bújik, és éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Már nem csak magamért kellett küzdenem, hanem értük is. Másnap hajnalban elindultam, hogy élelmet szerezzek. Egy közeli pékség mögött találtam néhány kiflivéget, és egy idős néni, aki a galambokat etette, adott egy kis szalámit is. – Szegény cicus, gyere csak! – mondta, és megsimogatta a fejem. A kicsiknek vittem vissza az ételt, és néztem, ahogy mohón falatoznak.

Ahogy teltek a napok, egyre jobban összeszoktunk. A kicsik, akiket Misinek és Lilinek neveztem el, mindenhová követtek. Együtt bújtunk össze a bokor alatt, együtt kerestünk élelmet, és együtt menekültünk a veszélyek elől. Egy este, amikor egy csapat gyerek petárdákkal dobálta meg a bokrot, Lili megsérült. A mancsából vér szivárgott, és kétségbeesetten nyávogott. – Tarts ki, Lili! – suttogtam, miközben a nyelvemmel próbáltam megtisztítani a sebet. Aznap éjjel nem aludtam, csak vigyáztam rájuk, és imádkoztam, hogy reggelre jobban legyen.

Egyre nehezebb lett a túlélés. A hideg egyre erősebb lett, az emberek egyre közönyösebbek. Egyik reggel, amikor épp a kicsiknek próbáltam élelmet szerezni, egy fiatal lány, Anna, meglátott minket. – Jaj, szegények! – kiáltott fel, és odaszaladt hozzánk. – Hányan vagytok? – kérdezte, és amikor meglátta Lili sérült mancsát, azonnal elővette a telefonját. – Várjatok, segítek! – mondta, és perceken belül egy dobozt hozott, amibe óvatosan beletett minket.

Anna hazavitt minket. A lakás meleg volt, a szőnyeg puha, és először hetek óta éreztem, hogy biztonságban vagyok. Anna gondosan ellátta Lili sebét, Misi pedig azonnal elaludt a radiátor mellett. Én csak ültem, és néztem, ahogy a két kicsi végre boldog. Anna megsimogatta a fejem: – Te vagy az ő hősük, Simón – mondta mosolyogva. – Most már mindannyian itthon vagytok.

Azóta Annánál élünk. Lili mancsából már csak egy halvány heg maradt, Misi pedig igazi kis ördög lett. Néha még álmodom a régi házról, Gáborról és Zsófiról, de már nem fáj annyira. Tudom, hogy elvesztettem valamit, de talán nyertem is: egy új családot, két apró barátot, és egy második esélyt az életre.

Vajon miért olyan könnyű eldobni valakit, aki éveken át hűséges volt? És vajon hány Simón vár még a hidegben arra, hogy valaki észrevegye?